Telihold

12.

A reggel békésen indult. Szokás szerint az ébresztőm pityegése törte meg a  csöndet, és Tháliával együtt indultunk reggelizni.

- Tegnap feltűnt, hogy a szokásosnál csendesebb vagy napközben. - kezdtem óvatosan, miközben a folyosókon baktattunk.

- Hm...lehet. - sandított rám.

- Valami baj van? - kérdeztem.

- Semmi. Vagyis...Jó figyelj, rájöttem valamire... - kezdte, engem pedig egyre kíváncsibbá tett.

Ám amikor szólásra nyitotta volna a száját, egy éles hang folytotta belé a szót.

- Szia Rose!

Felpillantottam és a kedves, mindig csupaszív szemüveges lány állt előttem, Chasey.

- Szia Chasey! - köszöntem vissza neki.

- Rose!! Azonnal bekell számolnod az első átváltozásodról! A következő cikkben benne lehetne. - mondta izgatottan, és egy barna tincset rejtett a füle mögé.

- Hát nem is tudom... - hebegtem.

Nem akartam állandóan a suliújság fősztorija lenni, ugyanakkor nem volt szívem megbántani Chaseyt.

- Rendben. - egyeztem bele végül.

- Jaj de jó! - ujjongta. - Egyébként szia Thália! - nézett rá bocsánatkérően, mintha csak most vette volna észre.

- Szia Chasey... - motyogta.

- Na akkor én megyek is, nemsokára becsöngetnek. - mondta, azzal már sarkon is fordult.

Megnéztük ahogy eltűnik a folyosón.

- Szóval mit akartál mondani? - néztem rá Tháliára.

- Mindegy, nem fontos. - vágta rá gyorsan. - Gyere, menjünk reggelizni, nem maradt sok időnk!

A plafont bámultam és percenként felültem, hogy kinézzek a szobánk ablakán. Isla és Dorothy már rég aludtak, nekem is így kellett volna tennem, de kitartóan vártam Tháliát.

A gondolataim hevesen cikáztak. Olykor idegesen doboltam az ujjaimmal az ablakpárkányon, máskor pedig csak feküdtem az ágyamban. Elővettem a telefonom és szórakozottan lapozgattam a galériában a képeket. A kezem megállt a levegőben az egyik képnél, a tekintetem pedig csak a képernyőn függeszkedett.

Két mosolygó arc nézett rám kedvesen, bíztatóan. A szüleim. Olyan sok minden történt velem az elmúlt időben, hogy a gyász már-már elenyészett. Igaz, éjszakánként néha sírva aludtam el, és az éjjeliszekrényemen lévő bekeretezett képre ha ránéztem, a mellkasomból feltörő zokogást alig bírtam elnyomni.

Szörnyen hiányoztak. Azt hiszem, nem igazán voltak más rokonaim. A nagyapám meghalt, a nagymamáim közül pedig csak az egyikkel találkoztam amikor még nagyon kicsi voltam.

A könnyeimmel küzdöttem, és igyekeztem visszapislogni a sírást. A hold ezüst fénye halvány csíkot húzott a padlón. Remegve beszívtam a levegőt, és lekapcsoltam a telefonom fényét. Újra egyedül maradtam a sötétségben a telihold társaságában.

Küzdöttem az álmosság ellen.

,,Nem aludhatok el, megígértem Tháliának, hogy megvárom!" - ezt hajtogattam magamban, miközben a szemem néha automatikusan lecsukódott.

Thália bizonyára nagyon csalódott lenne, ha nem várnám meg az első átváltozása után. Olyan nagy volt a késztetés, hogy csak egy kicsit lehunnyam a szemem...tényleg csak egy pillanatra...

Kicsit elbóbiskolhattam, mert amikor kicsivel később az órára néztem, éjfél múlt pár perccel. Rémülten ültem fel, és néztem Thália ágyára. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy még nincs itt. Valószínűleg mostanában történhetett az átváltozása.

Izgatottan pillantottam az ablak felé, már épp felakartam állni, hogy kinézzek, ám abban a pillanatban halk neszezésre lettem figyelmes. Körül néztem a szobában a hang forrása után kutatva. Isla és Dorothy békésen szunyókáltak, tőlük nem jöhetett a hang.

,,Biztos csak egy egér." - biztattam magam.

Tovább füleltem. Úgy tűnt, a nesz abbamaradt. Felsóhajtottam, és az ablakhoz léptem. Odakint minden békés volt. Csendes és nyugodt.

Ám a némaságba hirtelen újra beletört a furcsa hang. Összerezzentem, és ösztönösen hátrafordultam. Mostmár biztos voltam benne, hogy nem a szobából jött. A hang az ajtó irányából érkezett. Mintha valaki járkált volna a folyosón. A tompa léptek mintha távolodtak volna odakint.

Emlékek villantak át az agyamon. A doveri nyaralónk... amikor rájöttem, hogy valaki mászkál a házban... az a jeges tekintet, ami átfúrta az egész testem... a nagy fekete farkas... a szüleim utolsó tekintetei...

Összeszorítottam az ajkam, és óvatosan az ajtóhoz osontam. Este tilos volt elhagyni a szobákat, csak mosdóba lehetett kimenni. Reméltem, hogy nem futok össze senkivel. Nagyon halkan résnyire nyitottam az ajtót, és kidugtam a fejem. Alig láttam valamit, csak a hold adta fény burkolta homályba a folyosót.

Hallagtóztam és amikor meggyőződtem róla, hogy tiszta a levegő, kiléptem a szobánkból. Tétován léptem egyet balra, közben a léptek után füleltem.

Tanácstalanul álldogáltam ott pár percig és már majdnem visszamentem a szobába, amikor meghallottam a halk cipő kopogást. Azonnal felkaptam a fejem, szorosan a falhoz lapultam. Kissé összerezzentem amikor a fal érintette a hátam. A vékony pizsama felsőm átengedte a hidegét. Átkoztam magam, amiért nem húztam fel legalább egy pulcsit mielőtt kijöttem.

Lélegzetvisszafolytva vártam, hogy előbukkanjon a hang gazdája. Hunyorogva belenéztem a sötétbe, és egy árnyat pillantottam meg pár lépésnyire tőlem. A szívem a torkomban dobogott. Amikor nagyon megijedek, lefagyok mint egy nyúl akit épp levadászni készülnek. Idétlen bálványként állok ahelyett, hogy bátran helytállnék. Most is ez történt.

Az árny megmozdult. Egy pillanatra azt hittem végem, - talán kicsit túlzásba viszem a dolgokat néha - de az alak nem felém, hanem a folyosó másik vége felé vette az irányt. Összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy követni fogom. Már épp elindultam utána, amikor váratlanul egy erős kéz megragadta a vállam, és visszarántott...