TaeKook - Színpadra teremtve

Második fejezet

Lila boríték
§
Tae szemszög

Rengeteg ember álmodozik az elérhetetlenről. Miért is pont én lennék az az egy kivétel, aki nem? Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogyha nem is egy teltházas Arénában, de minimum egy Bárban énekelek. Ez már egy kis magyarázat is lehet az ágyam alatt kialakított lépcsők miértjére.

Amikor a szüleim nincsenek itthon, mai napig hódolok ennek a szenvedélyemnek. Mikrofont soha nem kaphattam, de nekem mindegy is volt. Tudtam pótolni egy ahhoz hasonló tárggyal. Legtöbbször fakanál került a szerepbe.

Az érzés amikor bekapcsolom a zenét és az éppen hallgatott előadóval együtt éneklek, varázslatos.
Esküszöm, ha Vilu tovább nyaggatott volna a jelentkezéssel kapcsolatban, nagy eséllyel beküldtem volna. De nem így volt. Az utolsó nap amikor szóba hozta, egy hónappal ezelőtt történt. Azóta más témák vannak a terítéken, és a határidő is lejárt. Azonban azt hiszem, végső soron ez így is van jól. Egy magamfajta embernek lehetetlen, hogy bálvánnyá váljon. Nyilván erre a barátosném is rájött.

— Hazaértem! — kiáltottam el magam egy átlagos egyetemi nap után.

— Miért kell ennyire hangoskodni?! — jött le apám az emeletről.

— Ne...ne haragudj. Nem tudtam, hogy itthon vagy. Yeontan-nak szoktam jelezni, hogy hazaértem.

— Tudtam, hogy nem kellett volna elhozni azt a bolhazsákot. Mióta megvan, még Karatéra is lusta vagy bejárni, pedig a feketeöv csak pár lépésnyire van. — nézett rám rideg szemekkel, mire én lehajtottam a fejem.

— Be fogok járni, apám — mondtam, és próbáltam felslisszolni mellette, de megfogott a karomnál.

— Mondtam, hogy elmehetsz? Mi ez a modor? Talán újra át kellene vennem veled az etikettet? Hm?

— Hagyd már azt a gyereket! — jött anya, valószínűleg a nappaliból. — Inkább gyere! Be kell fejezni a jövőheti tárgyalásra a munkabeosztást.

— Majd befejezi ő. — bökött a fejével felém. — Úgyis miatta kellett szabadságot adni a rendszer felügyelőnek. "Kérlek apa, a felesége szülni fog!" Chh! — morgolódott.

— Most jött haza az egyetemről — próbált érvelni anya.

— És? Az ő korában én az iskola mellett még dolgoztam is, mégsem haltam bele. Na várj meg itt, hozom is a papírokat — sietett el.

— Ne haragudj, drágám — jött fel pár lépcsőfokot anya, hogy meg tudjon ölelni. — Majd megyek és segítek, rendben?

— Nem, nem kell. Köszönöm. — léptem fel egy lépcsőfokot miután elengedett, mire szomorúan nézett rám.

— Itt is vannak! Aztán jól csináld meg őket! — szólított fel.

Egy bólintást követően újra a szobám felé vettem az irányt, melynek ajtaját hangosan be is csaptam volna, ha nem félnék a következményeitől.

Egyszer megtettem, amit egyből meg is bántam. Soha nem felejtem el, ahogy apa sarokba szorítva engem közelített meg, miközben én sírva összegömbölyödtem magzatpózba és kértem, ne bántson. Mind hiába volt. Úgy megvert, hogy másnap még felkelni is alig tudtam. És a kék-zöld foltok is csak hetek múlva gyógyultak meg.