TaeKook - Színpadra teremtve

Huszonegyedik fejezet

Otthon, édes otthon
♤
Kook szemszög

Amikor leszálltam a magánrepülőgépről - amit a cég küldött értem - még csak nem is pirkadt.

- Vihetem a bőröndjét, Jungkook úr? - kérdezi a gépről leszállva a testőröm.

- Nem, köszönöm - válaszolom, és a fekete, sötétített ablakú autó felé veszem az irányt, ami a kifutópálya egyik szélén áll. - Mondd csak, Chan - fordulok fejemmel az említett felé. - Otthon tudod mi a helyet?

- Hát, a csoporttársai nem igazán örültek, amikor tudomást szereztek arról, hogy megszökött. Egyáltalán, ha szabad kérdeznem, hogyan oldotta meg, hogy nem vette észre önt senki? - kérdezi, miután segített beemelni a kisebb méretű böröndömet az autóba.

- Álcáztam magam - rántottam vállat úgy, mintha semmiség lenne. - Rég nem szórakoztam ilyen jól - kapcsoltam be az övemet.

- Nem az én reszortom kioktatni önt, de elég felelőtlenül járt el egy kis tacskó miatt.

Először azt hittem, hogy nem értettem jól, de miután realizáltam, hogy de, a térdeimen pihenő kezeimet ökölbe szorítottam, és próbáltam a lehető legnyugodtabb hangomon megszólalni, hiszen mégiscsak idősebb nálam.

- Hogy értetted azt, hogy "tacskó"? - indítja be az autó motorját és elindultunk.

- Oh, elnézést, uram. Nem rosszból neveztem így. Ahonnan én jövök, Thaiföldről, gyakran nevezzük így a fiatalabb generációt.

- Soha nem hallottalak még így nevezni egyikünket sem.

- Persze, hogy nem. Maguk a munkaadóim. Mindazonáltal egy olyan társadalmi pozíciót foglalnak el, ahol közemberként nem engedhetek meg egy olyan beszédstílust magamnak, mint amilyet egy alap emberrel igen.

- Taehyung sem "alap" ember - vágom rá, és beteszem az idő közben előhalászott airpodsomat a füleimbe, ezzel is jelezvén, hogy nem akarok tovább beszélgetni.

Én is csak ember vagyok. Akarom mondani, mi is csak emberek vagyunk. Miért kell ennyire megkülönböztetni minket másoktól? Erre akart vajon kilyukadni Taehyung?

Miért van ez a nyomasztó érzés a mellkasomban...? Talán azért, mert a fülem hallatára, mondhatni lekicsinyítette a kis csillagot, aki épp hogy csak elkezdett ragyogni?

Ahh, Taehyung... Teljesen elvetted az eszem, s nem tudom, hogyan kellene kezelnem ezt az egészet. Egy dolgot viszont biztosra tudok. Amint megérkezel, nem hagyom, hogy jelentéktelennek érezd magad. Senkinek sem fogom hagyni, hogy azt éreztesse veled, kevesebbet érsz, mint amit. Ígérem neked.

♤

Hazaértem. A házban síri csend és sötétség fogadott, ami egyet jelentett azzal, hogy már mindenki alszik, így a lehető legcsendesebben próbáltam eljutni az emeleten lévő szobámba, miután kivettem a konyhában lévő hűtőből egy doboz epres tejet.

Miután észleltem, hogy a telefonom 7%-on van, kinyitottam a koffert és elkezdtem kipakolni, hogy megtaláljam a töltőmet. Míg ezen tevékenységemet végeztem, hallottam, hogy kinyílik a szobám ajtaja, majd vissza becsukódik. Mielőtt megfordulhattam volna, az illető hátulról jó szorosan megölelt.

- Annyira aggódtam, hogy bajod esik - ezen szavaira elmosolyodtam.

- Mondtam, hogy vigyázok magamra - teszem rá kezeimet a hasamon tartott kezeire. - Miért nem alszol? Hogy-hogy fent vagy?