❝ Azért van szükségem a tökéletesség látszatára, hogy elbújhassak mögötte.❞ -- Lee Felix.
❝ Az élet egy színpad, csupán mindenkinek más szerepet osztott a sors.❞ -- Hwang Hyunjin.
-- Meg fogják állni a helyüket és szerepben maradnak, vagy túljátsz...
Ezernyi apró gyertyaláng, mint égen a csillag; a hatalmas ebédlőasztal felett függött, kitartóan fényt adva a tágas teremnek. A díszes helyiség falán nagyobb családi portrék, és egyéb érdekes, színes festmények voltak, a vörös falakon érdekes, aranyozott mintázatok. Az asztalon is ékeskedett pár nagyobb gyertya, fehérek, sárgák, s vörösek is, a sok finoman kinéző étel mellett. A teríték hófehér volt, és mind makulátlan - az ember talán használni se merné, nehogy bepiszkítsa -, díszként pedig pár szál vörös rózsa szolgált. Az asztalnál heten ültek. Kim király és királyné, a trónörökös, annak jegyese; a Park uralkodópár lánya, valamint az ő öccse. Mindenki arcán mosoly ült, hisz volt minek örülni. Hana hercegnő hozzámegy Kim Jaehyun herceghez, a napokban pedig egybekelnek. Hana és Jae sorsa születésüktől fogva el volt döntve; felnőnek, és egymáséi lesznek, ezzel véget vetve a háborúknak. Együtt nőttek fel, illetve hárman, számtalan csínyt elkövette nap mint nap; ennek ellenére szépen felcseperedtek, és mára érett, döntésképes, nagy tekintélyű felnőttek lettek. Mindenki arcán őszinte mosoly ült, kivéve Park Haneulén. Neki igazán erőltetnie kellett, még azt a halvány mosolyt is, amit mutatott. Sosem szimpatizált a nővére vőlegényével; csak egy arrogáns, elkényeztetett hercegnek nézte, pedig régóta ismerte. De fontosabb volt számára a nővére, így készen állt arra is, hogy a kedvéért talán megbékél Jae herceggel. --- Vigyáznod kell rá, az sem érdekel, ha az életed kell adnod érte! Különben azt majd elveszem tőled én magam! --- Bortól mámorosan fenyegette az idősebbiket, mikor a két herceg magára maradt az ebédlőben. Jae mindigis szerette a kisebben legeltetni a tekintetét. Egyszerűen elbűvölte őt az őzike szempár, pisze orr, a szeplők, és az édes, csókolni való ajkak, nem beszélve a hosszú, éberfekete, selymes hajáról. Legszívesebben órákig csak figyelte volna, de nem tehette meg. --- Az életemre esküszöm; megvédem még a széltől is a nővéred, mert szeretem Őt! --- bármennyire hangzott őszintének, Haneul érezte, hogy valami van mögötte. Talán volt is... --- Úgy legyen, vagy fejedet veszem! --- ismételte a halálos fenyegetést, majd igyekezett távozni a teremtől, magára hagyva a magányos herceget.
❝ Felix szemszöge ❞
--- Felvétel vége, csapó! --- szólt a rendező, ezzel jelezve, hogy mára ennyi volt, és mehetünk átöltözni. Különösen örültem neki, mert már szakadt szét a fejem. Elköszöntem, és mentem az öltözők felé, hogy lezuhanyozhassak felvehessem végre a saját ruháim. Már legalább háromszor bele izzadtam, szóval kellemes. Egy fekete póló, és farmer került rám, a gyors zuhany után. Épp a dolgaimat szedtem össze, avagy a mobilom és a tárcám, a dezodorommal, és a maszkommal az államon, mikoris Hwang Hyunjin állt közém és az ajtó közé, mosolyogva, a kedvenc kávémmal a kezében, amit felém nyújtott. --- Tessék, Felix-ssi --- nyújtotta felém, majd meg is fogtam, miközben mosolyra húztam a szám. Majd egyszerűen, mintha teljesen átlagos, mindennapi szokás lenne; a fejére öntöttem. Éreztem, hogy kicsit még meleg, de ő csak tűrte, és még mindig engem nézett -- nyilván már nem volt olyan boldog mosoly az arcán. --- Hozzak másikat? --- Szúrósan néztem rá, az üres poharat pedig csak ledobtam, ami tompa koppanással ért földet, és kikerülve őt, igyekeztem ki az épületből. --- Végre, te senkiházi. Mi tart ennyi ideig? --- kérdezett türelmetlenül Kang manager hyung. Csak húsz perce ért véget a forgatás, mióta ácsorog az épület előtt? Mintha km/h- val tudnék mozogni... --- Zuhanyoznom kellett. --- Otthon is ráért volna, idióta! Szedd a lábad! --- indult el az üzlet felé, én meg el akartam venni egy bevásárlókocsit, de nem engedte. Helyette mindent is a kezembe nyomott, és mit nem mondjak... nagyon örültem neki, így hulla fáradtan. Egy rekesz fél literes vizet fogtam, papírzsebkendőket, vagy három doboz csokit -- ami mellesleg a kedvencem, de tudom, hogy azt magának veszi --, kávét, mosóport... már nagyon nem fért semmi a kezembe. --- Mi van, nem bírod el? --- kérdezett gúnyosan, mikor leesett az egyik csomag zsebkendő. Nem válaszoltam, csak valahogy felvettem, és mentem a kassza felé, ő meg szerencsére jött utánam. Nem néztek furán ránk, bár én csak attól félek, hogy felismernek, és ennek híre megy... Természetesen a kocsiig is én cipeltem, de aztán be is ültem hátra. A telefonommal igyekeztem lekötni magam, de természetesen Instagramon sincs nyugtom...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Meddig fogja még ezt csinálni? Idegesítő... Már csak annak is a gondolata, hogy egy filmben játszunk, és ráadásul főszerepben. A legszebb, hogy nem akartam elfogadni, mikor megtudtam, hogy az övé az egyik főszerep. A menedzserem fogadta el, mert Korea első számú rendezőjével dolgozhatok... mintha érdekelne. Végülis, nem kevés pénzért, ideje lenne kifizetnem a tartozást, amit az apám hagyott rám, miután lelépett. A világ összes pénze nem lenne elég rá. Mindegy, akkor sem tudom megérteni, mit akar tőlem Hwang Hyunjin. Csak egy idegroncs vagyok, aki egy kis magányra vágyik, az meg már más tészta, ha nem kapja meg. Egy fél órán belül hazavitt a menedzserem, és ahogy felértem a szobámba, csak bedőltem az ágyba, és próbáltam aludni, és kipihenni magam a következő fárasztó napra.
