Admirable - hu [L.S.]

Chpt. 2

Egy újabb szerdai napot éltem túl. A szerdákat gyűlölöm a legjobban, talán még a hétfőknél is jobban. Nyolc óra, egyetlen egy rajzom sincs, dupla matekkal. És mindezek tetejébe még Niall is lebetegedett, így még csak panaszkodni se tudtam senkinek egész suli alatt.

Szokásomhoz híven fülhallgatómért nyúlok, ahogy lelépkedek az aluljáró lépcső fokain. A metró egyből jön is, és én leülök szokásos helyemre. Louis nem ül ott, ahol eddig, de nem is veszem észre, mert a zene túlságosan is lefoglalja figyelmemet.  Heaven Angle - THE DRIVER ERA egy volumen ihletet borít rám, így táskám mélyéből előtúrom vázlat füzetemet és egy tollat, majd neki állok folytatni a vázlatomat, amit utolsó órán kezdtem el rajzolgatni.

Épphogy tovább kezdek firkálgatni egy szárnyat, amikor megérzem Louis egzotikus illatát, egy kevés dohánnyal keverve. 

Felé fordítom a fejem, majd halkan köszönök neki, de ő csak a füzetemet bámulja.

— Váo, rohadt jól rajzolsz! — Arcára kiül a bámulat. Érzem, ahogy arcom felforrósodik, ezért gyorsan a földre nézek.

— Köszi — suttogom mosolyogva.

— Awh, ne legyél szégyenlős! — Mutató ujjának oldalát állam alá teszi, majd feljebb emeli fejemet. Libabőrös leszek puha érintésétől. — Ha nekem ilyen tehetségem lenne — Mutat rá rajzomra —, mindenkinek az orra alá dörgölném.

Fogalmam sincs honnan gyűjtök össze ennyi bátorságot, de szinte egyből rávágom. — Akarod... öm, látni a többit?

Ő nagyot mosolyog és bólint egyet. Én vissza lapozok füzetembe és megmutatom neki néhány személyes kedvencemet. Louis mindegyiket egytől- egyik figyelmesen és alaposan megvizsgálja, majd megdicséri őket és még a mögöttük lévő ihlettről is kérdez. Mire az én megállom jön már biztos vagyok abban, hogy a fejem pirosan virít.

Kapkodva elteszem dolgaim, majd a metró lefékez.

— Öhm, köszi, hogy érdeklődtél a rajzaim után... — Kínosan elnevetem magam. — Szia, Louis — hadarom gyorsan.

Látom rajta, hogy kérdezni szeretne tőlem valamit, de a földalatti vasút ajtaja már jelezni kezd, így még az elköszönését is csak elhalkítva hallom.

A mosolyt le se lehet törölni arcomról a nap hátralévő idejében. A boldogság bejárja egész testemet, hosszú idő után most először. Szinte szögdelek hazafelé. A lépcső porszaga se zavar, vidáman futok fel kettesével rajta.

Tudom, hogy anyának otthon kell lennie, mert ebben a hónapban leginkább esti műszakjai vannak a kórházban, így csak kopogok az ajtón, és megvárom amíg kinyitja nekem.

— Szia, anya! — Megölelem őt, majd belépek a lakásba.

Bemegyek a szobámba, táskámat szokásos helyére ledobom, leveszem öltönyöm, majd újra előveszem ceruzáimat és füzetemet. Leülök az ebédlő asztalhoz egy nagy mosollyal arcomon. Anya főzés közben vet egy-egy furcsa pillantást rám, de minden alkalommal szórakozott képpel nézek vissza rá. Amikor készen lesz az étel, kiszedi két tányérba, és a rajzaim mellé teszi a gőzölgő tálat.

— Milyen volt az iskola? — kérdezi.

— Kibírható — válaszolom egyszerűen.

– Mire a nagy boldogság? – Ő is elmosolyog azon, ahogy fülig ér a szám.

Én csak megrántom a vállam és visszatérek ételemhez. A szokásos témákon átmegyünk, és én ugyan ott lyukadok ki, mint néhány nappal ezelőtt, amikor a plafont bámulva, a sötét szobámban Louis gyönyörű kék szemeiről ábrándoztam.

[...]

A következő nap kész napsugár és boldogság vagyok. Alig várom, hogy délután újra lássam Louist.

Már a metróállomáson sokan vannak, és amikor a vonat beáll a megállóba, szinte teljesen leteszek arról, hogy ma látni fogom, ugyanis a metró alapból tele van.

Mégis, ahogy felszállok meglátom őt, és az ember tömegen keresztül szenvedi magát mellém.

— Szia! — Köszön, de nem várja meg, hogy visszaköszönjek. — Szóval, nem szeretnék creepynek vagy furcsának tűnni, de, öm, megszerettem volna kérdezni, hogy van-e... kedved meginni egy teát, vagy kávét valamikor? — a hangja meg-megremeg. Úgy kapaszkodik a korlátba, mintha az élete múlna rajta.

— P- persze — dadogom meglepetten. Ne szúrd el, Harry!

— Tényleg? — Néz rám csodálkozva.

— Miért is ne? — Bólintok.

Az út hátralévő részét végig beszélgetjük, illetve telefonszámot cserélünk.

[...]

Habár Niall magamra hagyott betegsége miatt, nem unatkozok az iskolában sem. Louisval egész nap írogatunk, vagy legalábbis amikor neki nincsenek órái, és akkoris a nagy részében ő próbál rávenni, hogy figyeljek oda a tanárra. Aztán délután a téma már sokkal érdekesebb.

Lou💙: nem szeretnek tolakodo lenni vagy akarmi de igazan kedvellek es jo lenne tudni mennyi idot kell kibirnom ameddig hivatalosan is megismerhetlek annak a kavenak a kiseretevel

Haz: Oh szóval randira hívtál?

A hasam az izgalomtól remegni kezd. Persze, hogy szívesen elmennék egy randira Louival, minden álmom lenne, de úgy érzem az egész túl szép, hogy igaz legyen.

Lou💙: nos remeltem hogy annak fog lejonni de ha nem szeretnel
Lou💙: vagy nem tudom
Lou💙: furcsanak erzed az egeszet akkor egy barati talalkozo is lehet

Haz: Miért tartanám furcsának?

Lou💙: talan mert egy teljesen idegen vagyok akinek a haverja majden bantalmazott?

A fejemben gyorsan átfutok a helyzetemen és a döntéseimen, amiket Louisval kapcsolatosan hozztam eddig, hogy tényleg hűlyeség-e, amit csinálok. De a figyelem, amit kapok tőle és a lehetőség, hogy ebből több is lehet, túlságosan vakító.

Oké, Styles. Legyél merész!

Haz: Igen, de tudod csak majden mert ott volt ez az igazán vonzó idegen, aki nem hogy csak nem hagyta, de még bocsánatot is kért miatta. P

Louis nem válaszol egyből, ami instant szorongást okoz, illetve azt, hogy többször átolvassam üzenetemet. Talán túl merész voltál saját magadhoz képest. Talán azért írta, hogy mehetnétek barátokként is, mert ő azt gondolta te alapból randira hívásnak hitted és csak biztosra akart menni, szóval most azon gondolkodik, hogyan rázzon le magáról. Ilyen és ehhez hasonló dolgok jutnak eszembe. Amikor az idegösszeroppanás szélén állok, a telefonom megszólal, és a figyelmem a falamról a mobilomra terelődik.

Lou💙: ugy gondolod hogy vonzo vagyok?

Haz: igen

Lou💙: szoval akkor randi.

Ez nem egy kérdés, hanem egy kijelentés. És a pont a végén egyfajta ígéret, hogy Louis komolyan gondolja. Vagy legalábbis ezzel etetem magam. 

Délutáni beszélgetésünk nem nyúlik hosszúra. Megbeszéljük, hogy szombaton találkozunk a tőlem pár utcányira lévő új kávézóba, majd még érdektelen témákban elveszünk, amíg Louisnak mennie nem kell.