Admirable - hu [L.S.]

Chpt. 7

Másnap reggel hosszú percek és egy álmatlan éjszaka után végül az az alkotásom mellett döntök, amihez mentálisan többször visszatértem az elmúlt két hét során. Még a hét elején leszűkítettük a kört 4-re Ms. Lee-vel és ő is ezt támogatta a legjobban.

Mivel igazán késés közelében lennénk, így reggeli helyett festem le még egy védő réteggel a kiválasztott festményt.  Hogy semmi baja ne legyen a szinte még nedves műnek, anya felajánlja, hogy bevisz minket kocsival.

[...]

Hiába a sok kompromisszum, még így is becsöngetnek még mielőtt a rajz teremhez érünk, mindenek előtt, hogy ne kelljen egésznap magammal cipelnem a vásznat.

Bekopogok az ajtón, majd benyitok. Niall az ajtókeretnek dőlve vár rám, amíg én beljebb lépek az osztályba, erősen ignorálva a kiváncsi pillantásokat, amit az emberek küldenek felém.

Illedelmesen köszönök a tanárnőnek, majd kezébe adom a festményt. Az egyetlen szerencsém, hogy mivel Ms. Lee már órát tart, így nincs túl sok ideje kritizálni választásomat, de ha akármit is akkor elégedett mosolya szerintem jót jelez. Ha pedig mást, akkor ma ötödik óra felé úgy is megtudom.

Első óráról való késésünkről Niall ment ki remek történet kitaláló és hihető elbeszélő képességével.

A napom, illetve a hetem további részészét is gyomorgörccsel töltöm. Az egyetlen dolog, ami nyugtat, hogy a tanárnő örömtelien támogatja döntésemet.

[...]

Szorongásom még akkor se múlik el, amikor Louis karjai között találom magam szombaton azon a metrón, amin megbeszéltük, hogy találkozunk.

Még helyéről is feláll, hogy egy erős, biztonságot nyújtó ölelést adjon. Majdnem hátra esünk, amikor elindul a metró, de Louis szerencsénkre meg tud kapaszkodni,  ezért nagyobb katasztrófa nem történik és gondtalanul helyet tudunk foglalni. 

— Hogy vagy? Kissé nyugtalannak látszol — Kezét a földön doboló, folyamatosan mozgó lábamra teszi.

— Tényleg? Pedig egyáltalán sem érzem úgy magam — válaszolok szarkasztikusan. A szívem majd kiugrik helyéről, és az, hogy Louis rászorít combomra, amikor felnevet megjegyzésemen, egyáltalán sem segít.

— Elárulod mostmár, melyik festményt adtad be, hogy megtudjalak nyugtatni afelől milyen kúrva tehetséges vagy?

Néhány másodpercig úgy teszek, mintha gondolkodnák. Mutató ujjamat államnak ütögetem pimasz mosollyal számon, ugyanis pontosan jól tudom, hogy nem fogom elárulni.

— Nem — vágom rá ahogy fordítom fejem felé hírtelen. Ő csak lassan megingatja sajátját.

— Akkor legalább mond, hogy hogyan segíthetek — Kulcsolja össze ujjainkat.

Megrántom vállamat és szorosabbra veszem fogásom kezén. — Általában csak hagyom, hogy magától elmúljon, szóval ameddig az a dolog, amiért feszengek meg nem történik. Ha jóval több időm van akkor rajzolok, vagy hasonlók, hogy ne legyen elég szabad időm agyalni rajta — Gondolok vissza a módszerekre, amiket stresszes helyzetben használni szoktam. — Csak... nem tudom, tereld el a figyelmemet. Milyen vo- — Fejezném be a mondatomat, de Louis ajkai nem hagyják.

Azt a kezét, ami szabad az arcomra teszi és elmélyíti a csókot. Néhány másodperc múlva elválik tőlem, de csak szájával. A homlokunk összeérintve marad és az én szemem becsukva is.

— Úgy gondoltam, hogy beszéljünk valami másról, de ez is hatékony — suttogok.

— Valószínüleg bámulnak minket, szóval lehet a te ötleted társadalmilag elfogadhatóbb — nevet fel halkan. Oh, akkor az ő szeme sincs nyitva.