Admirable - hu [L.S.]

Chpt. 3

A hét hátralévő részében úgy tűnik semmi sem tud kizökkenteni a jóhangulatomból. Sem a tény, hogy Niall még mindig beteg, a matek kettes, amit pénteken kapok, a leszidás, amit anyától kapok a kettes miatt. Még az sem, hogy elfogy a legjobb festékem, amikor nekiállok kiadni magamból a stresszt és izgulást a szombat miatt.

Így hát új stressz levezetést választok. Kinyitom az ablakomat majd felülök az ablakpárkányra, fejjel még mindig a szobám felé vagyok fordulva, de nem sokáig. Egyik lábamat átvetem az ablakkereten, majd a másikat is, és a nyílászáró alatti tűzlépcső fordulópontjára stabilan felállok.

Nem mintha nem csináltam volna ezt már a múltban. Igaz egy ideje nem volt rá szükségem, mióta az idegölő vizsgaidőszak, tavaly lement. De tulajdonképpen a tetőre feljutás izom memóriával így is egyszerűnek tűnik, még az egyáltalán nem stabil tűzlépcsőn keresztül is.

A szomszédaink nem igazán szeretik, amikor ezt csinálom. Na, nem mintha anya igazán oda lenne az ötletért, hogy az egyetlen gyermeke pókemberesdit játszik és tetőkön ugrál, de amiről nem tud, az nem fáj neki.

Az őszi esti idő megcsapja testemet a tető közepén állva, melyet nem igazán védek semmivel egy fehér hosszú ujjún és szürke melegítő nadrágon kívül. Hogy kikerüljek a szél irányából, lefekszek a lapos tetőre és a csillagos eget bámulom a forgalom aláfestésével. Talán nem a legokosabb döntés a hideg téglára lefeküdni, de a testemet átjárja a nyugalom néhány percre.

[...]

Akármekkora belső békére is találtam tegnap este, a mai reggelem egész biztosan az ellentéte.

Nem elég, hogy alapból gyomorgörccsel kelek, még anyától is meg kell kérdeznem, hogy elenged-e. Persze, semmi kétségem sincs afelől, hogy el fog, de az izgulás nem lankad szervezetemből.

Még pizsamában kimegyek a konyhába, ahol anya éppen kávét csinál magának. Az összenyitott térségben, sem a nappaliban, sem itt, a konyhában nincsen felhúzva a redőny. Még anya is félig alszik, bár engem mentális állapotom a pillanattól, hogy kinyitottam szemeimet, éberként tart fennt. Oda cammogok a reggeliző pulthoz és a három szék közül elfoglalom a középsőt.

— Jó reggelt, hogy aludtál? — Végig simít vállamon, majd egy puszit nyom hajamba, és elfoglalja a mellettem lévő helyet.

— Egész jól — Rántom meg vállam.

Anya kezébe veszi a telefonját, majd miközben beírja kódját megkérdezi, — Mi a terv mára? — Kortyol bele kávéjába.

— Erről akartam beszélni veled — szólok halkan. Visszazárja telefonját, majd kíváncsi szemekkel néz rám. — Az egyik barátommal elmennénk megnézni az új kávézót nem messze innen.

— Oh, Niallel? — Húzza össze szemöldökét.

Nyilvánvalóan ő is rájött, hogy Niallt a nevén hívtam volna, aztán valószínűleg azt is bejelentettem volna, hogy nálunk alszik legjobb barátom, mert általában ez történik, ha hétvégén találkozunk. Valamelyikünk a másiknál ragad egész hétvégére.

— Nem, igazából, ezzel a sráccal, akivel múlt hónapban ismerkedtem meg — Nézek inkább az anya mögötti falra, mintsem rá közvetlenül. — Nem akartam akkor mondani, mert tudom, hogy mennyire izgatott leszel, amikor akárki mással is beszélgetek rajtad és Niallen kívül.

— Édesem! — Mosolyog nagyot, ahogy feláll székéről és szorosan megölelget. — Annyira büszke vagyok rád.

Nos, igen. Amióta elkezdtem a középiskolát, a szociális életem a nullával egyenlővé vált. Nagy rohadék a megfelelési kényszer. Ugyanis rájöttem, hogyha nem tudok mindenkinek megfelelni, akkor nem fogom magamra vonni a figyelmet, mert ha egyszer már a figyelem középpontjában vagy, akkor előbb vagy utóbb elvárásokkal kell szembe nézned.