mindennél jobban | hyunlix

(22) túllépni a múlton

Már egy órája az étkezőasztal körül ülnek mind a hárman. Hyunjin nem csak a legutóbbi esetről számolt be az apjának, hanem részletesen elmondta az összes alkalmat, amikor fizetnie kellett, elmondta, hogy miért vállalt diákmunkát, elmondott mindent.
Az édesapja egyszer sem szólalt meg amíg a barna hajú beszélt, és miután befejezte, egy ideig némán meredt maga elé. Ezer kérdése volt, de nem tette fel egyiket sem. A lényeget úgyis tudta: ez az ő hibája, és változtatnia kell ezen.

— Úgy sajnálom... — A hangja rekedt volt, látszott rajta, hogy nagyon összetört. — Fogalmam sem volt, hogy Junseo és az öccse képes lenne ilyesmire, én... Én végig azt hittem, hogy minden rendben van... — Elcsuklott a hangja.

— Mostmár minden rendben van, apa. De kérlek, muszáj abbahagynod a kéregetést. Hamarosan találok valami munkát, segítek neked, de akkor abba kell hagynod az ivást. Anya mit gondolna, ha így látna téged? Hiszen ő volt a legbüszkébb nő a világon, amiért egy olyan rendőr a férje, mint amilyen te vagy! Munkát kell találnod. Tudom, hogy ez az egész nem könnyű, de segítek neked, és együtt megoldjuk. — Szomorúan mosolygott a könnyekkel küszködő apjára nézve.

Hyunjin apja felfogta a helyzet súlyát, felfogta azt, hogy mivel jár az, ha tovább iszik és nem talál munkát.
Ideje volt rendbe hoznia az életét.

— Rendbe kell hoznom magam. És a te kedvedért menni fog. Ígérem! — állt fel a székből, majd odament a fiához és szoros ölelésbe vonta.

Felix egész idő alatt csendben hallgatta végig a két fél beszélgetését. Hyunjin részletes beszámolójából ő is meg tudott sok új információt, és nagyon sajnálta a fiút. Remélte, hogy mostantól minden a helyére áll majd.

— Szóval — fordult Hyunjin apja a széken ülő Fiú felé. — Te vagy az, aki segített mindenben a fiamnak?

Felix erre gyorsan felállt, majd meghajolt a férfi előtt.

— Felix vagyok, de ezt már Hyunjin mondta. Örülök a találkozásnak!

— El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Mindent köszönök! Hogy hálálhatnám meg?

— Vigyázzon a fiára. — Felix egy apró mosolyra húzta a száját, miközben Hyunjin felé fordult.

— Nem maradnál itt vacsorára? Főzök valami finomat! Persze, csak ha nem zavar, hogy lassan kilenc óra. Kicsit késő van...

— Ó, ez igazán kedves, de... — Felix kinézett az ablakon, és amikor meglátta, hogy kint már javában tart a vihar, úgy döntött, itt marad, amíg az időjárás le nem csillapodik. — Rendben, akkor maradok, amíg el nem áll a vihar, köszönöm.

— Örülök! Hyunjin, vezesd körbe őt!

Hyunjin bólintott és fejével intett a szőkének, hogy kövesse őt. Megmutatta neki a különböző szobákat, a mosdót, majd végül a hálószobáját. A házban mindenhol fabútorok voltak, ez alól Hyunjin szobája sem volt kivétel. Maga a szoba falai fehér színűek voltak. Ha az ember belépett a szoba ajtaján, az ajtóval szemben volt az ablak, előtte pedig az íróasztal. Az ajtótól jobbra a szekrények és egy kis komód, balra pedig — igaz, az ajtó takarta — egy franciaágy. Az ágy végének volt tolva két kisebb babzsákfotel. Az ágy és az íróasztal közötti sarokban egy festőállvány helyezkedett el, körülötte minden el volt pakolva, hogy semmi ne legyen festékes. A szoba közében egy nagy puha szőnyeg volt lehelyezve, a falakra mindenféle növény volt felfuttatva, és fényfüzérek lógtak le róluk. Felixet elbűvölte a szoba, és egy kicsit a kávézó jutott róla eszébe.

— Gyönyörű a szobád.

— Köszönöm szépen — mosolygott Hyunjin, miközben fejével intett a kisebbnek, hogy nyugodtan üljön le mellé az ágyra.

— Írok Jisungnak, hogy itt vagyok, nehogy aggódjon.

— Fiam! Gyere, kérlek segíts! — hallatszott a barna hajú apja a konyhából.

— A konyhában leszek, mindjárt jövök.

A kisebb csak bólintott, majd amíg az idősebb kiment segíteni, ő körülnézett a fiú szobájában. Leginkább a rengeteg festmény keltette fel az érdeklődését, ugyanis tele volt velük a szoba. Felix azt már tudta, hogy Hyunjin szokott festeni, de azt nem, hogy ilyen rendszeresen. Az egyik festményen megakadt a tekintete. Túl ismerős volt a kép. A festmény egy fiút ábrázolt egy levendulamező közepén. Arccal a kamarába mosolygott, miközben a nap megsütötte aranyszőke haját. Arcát szeplők sokasága borította. A festmény még nem volt befejezve, de úgy tűnt, már nem kell sok a véglegesítéséhez.
Ez én vagyok. Ezt a képet Hyunjin fotózta rólam aznap, ez az a kép amit fel szeretett volna rakni az oldalára.
Felix elbűvölve nézte az alkotást; még sosem festette, vagy rajzolta le őt senki. Vagyis, de... Egyszer Jisung lerajzolta őt az Activity miatt, de az sehol nem volt ehhez képest.
Felix tíz percig maradt a szobában, de a végén már nem tudott tovább ott ücsörögni, szóval úgy döntött kimegy, és ha tud, ő is besegít a főzésbe. Amikor még csak a folyosón járt, meghallotta, hogy Hyunjin és az apja valamiről beszélgetnek, és nem akart hallgatózni, de amíg odaért hozzájuk addig így is, úgy is hallotta, amit mondtak. Először csak tompán, de végül egyre tisztábban.

— Szóval abban a kávézóban dolgozik, ahova vittem a virágokat?

— Igen. Jut eszembe... Nem ma kellett volna újabb szállítást intézned?

— Nem. Megbeszéltem az egyik ott dolgozóval, hogy tegyük át szerdára a szállítási napot. Fiam... Kérdezhetek valamit?

Egy pillanatra abbamaradt a beszélgetés, majd egy sóhaj után megszólalt a fiú.

— Nem vagyunk együtt, apa.

Felix ekkor hirtelen lefagyott, nem bírt, és már nem is akart kiérni a konyhához.

— Ez biztos? Ha tudnád, hogyan nézett rád miközben az asztalnál beszéltél... Mintha te lennél neki a legcsodásabb dolog ezen a világon.

— Ne láss bele semmit a dolgokba. — Hyunjin hangja sokkal halkabb lett, mint azelőtt.

Felix szíve ezerrel dobogni kezdett, fájt a mellkasa és úgy érezte, nem kap elég levegőt. Sarkon fordult és visszarohant az szobába. Az ajtót csak behajtani akarta, de a nyitott ablak miatt az becsapódott, ezzel felkeltve a konyhában lévők figyelmét. Felix az ajtó mögötti falnak dőlt, és miközben próbálta rendezni a légzését, szépen lassan lecsúszott a földre. Lábait a mellkasához húzta, azokat pedig átkulcsolta a karjaival.
Néhány könnycsepp gurult le az arcán, rosszul érezte magát. Nyugodj meg Felix. Nincs semmi baj — mondogatta magában.
Ekkor Hyunjin lépett be a szobába, és először nem is vette észre őt, de amikor benézett az ajtó mögé, megtalálta a földön síró Felixet. Egy pillanat alatt mellette termett, és bár tudta, hogy ezt a kisebb nem szereti, bal kezét óvatosan a fiú összefont karjaira tette.

— Felix, itt vagyok! Nincs semmi baj, itt vagyok. Nézz rám. Nézz rám, kérlek! — Bal kezével óvatosan a fiú álla alá nyúlt, hogy megemelhesse a fejét. — Hogyan lenne jobb neked? Mit szeretnél, mit tegyek? — kérdezte halkan, várva a fiú válaszát.

— Hyunjin... Én félek... — a szőke hangja alig volt hallható, de most talán örült is ennek, nem szerette volna, hogy Hyunjin apja meghallja a sírását.

— Ne félj. Itt vagyok. Mindig itt leszek, megvédelek mindentől. Biztonságban vagy. — Hyunjin direkt suttogva ejtette ki ezeket a mondatokat a száján, hátha meg tudja ezzel nyugtatni a fiatalabbat. — Mondd, mit szeretnél?

Felix próbálta összeszedni a gondolatait.
Mit szeretnék? Mi tenne jót nekem? Nem lehet. Amit szeretnék, azt nem tehetem. Nem helyes. Nem szabad.

Hyunjin, mintha meghallotta volna a fiú gondolataid, halkan suttogta:

— Ne hagyd, hogy mások mondják meg neked, mi helyes, és mi nem... Ez a te életed, Felix. Te irányítod, nem más.

A kisebb fejében visszhangoztak az idősebb szavai.
Ez az én életem. Én irányítom, nem más. Nem a szüleim. A szüleim nem az életem részei. Többé már nem. Én döntök. És tudom, mit szeretnék...