Waiting For Us ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ

✮6✮

A szívem csordultig telt boldogsággal. Jisung jelenléte és az alkohol okozta mámorító érzés hamar elfeledtette velem a körülöttem lévő világot, s az azzal járó milliónyi problémát is. Tompábban láttam a világot, a gondolataimat, és minden mást is. Egyedül az érzéseim voltak tiszták, amik a kettesben töltött percekben még jobban felerősödtek. Ennek következtében pedig egyre nehezebben bírtam ki azt, hogy ne adjam tudtára az érzéseimet, amik mint a vihar, már úgy tomboltak bennem. Már nem kellett sok ahhoz, hogy megnyíljak előtte. Az érzéseimet kordában tartó falak leomlani látszódtak, ám Jisung rosszulléte a bennem viharként tomboló érzéseimet pillanatok alatt lecsendesítette. Hiszen aggódni kezdtem érte. Annyira, hogy az állapotán kívül képtelen voltam mással foglalkozni. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogy mit tehetnék. Én nem, azonban velem ellentétben ő pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Vagyis jobban mondva nem volt választása. Az arca hamar sápadni kezdett, s a szemeiből tökéletesen kiolvasható lett a pánik. Ahogyan eddig én, úgy ő is aggódni kezdett a saját állapota végett. Hiszen rosszul lett. Méghozzá annyira, hogy képtelen volt továbbra is itt maradni. Magamra hagyott, ráadásul másodperceken belül, s olyan gyorsan, hogy mire én azt felfogtam, addigra már sehol sem láttam. Ezután pedig hiába is néztem segítségkérő pillantással körbe a teremben, az idegen arcokon kívül semmi mást nem láttam. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mennyire lehettünk távol a többiektől. Ahogyan arról sem, hogy mennyire lehettünk a terem bejáratától. Nem tudtam, hogy merre forduljak. Sem azt, hogy előre vagy hátra menjek. A jelenlegi helyzetben viszont esélytelen volt az, hogy alaposan átgondoljam a dolgokat. Nem akartam Jisungot még egy percre sem magára hagyni. Sietni akartam, hiszen időben szerettem volna ismét mellé érni, így kénytelen voltam - gondolkodás nélkül - azonnal megindulni. Méghozzá előre, remélve, hogy nemcsak Jisung után megyek, hanem a terem bejárata felé is. Ám a hatalmas tömegben nem lehetett könnyedén haladni. Nem lehetett sietni, ráadásul olyan volt, mintha csak egyhelyben álltam volna, és ezáltal sehova sem jutottam volna. Szerencsére viszont ez nem így történt. Hiszen igaz, lassan, de haladtam. Mégpedig a bejárat felé pont úgy, ahogyan én azt akartam. Viszont miután átküzdöttem magam a tömegen, s kijutottam a folyosóra hiába kezdtem el nézni az ajtókon lévő kiírásokat, mosdó feliratot nemhogy nem láttam, de még csak magát a helyiséget sem találtam meg az ajtók mögött. Végigjártam a hosszabb folyosót kétszer is. S, ha nem lett volna elég az, hogy benyitottam mindenhova, még az időt is csak húztam ezzel. Végül pedig nem tehettem mást, mint egy idegenhez fordulni, hiszen tudtam, hogy máskülönben nem fogom tudni egykönnyen megtalálni Jisungot. Kellett a segítség. Ahogyan neki, úgy nekem is.

- Ne haragudj, meg tudnád mondani, hogy merre van a mosdó? - kérdeztem egy lánytól, aki helyeslés után egy mosoly kíséretében már el is kezdte felvázolni nekem a keresett helyiséghez vezető útvonalat.

- Ha bemész a nagyterembe, akkor találsz egy ajtót a túloldalon, ami az udvarra vezet. A mosdó pedig egy külön épületrészben, az udvaron van - adta tudtomra a szükséges információt, minek hallatán a legszívesebben felordítottam volna.

A hallottak után rögtön pánikba estem. Képtelenségnek tartottam azt, hogy Jisung időben megtalálta a mosdót. Ráadásul ekkor már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ott tartózkodott. Viszont mivel fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi történhetett vele, s most mi lehet, így nem volt más választásom. Vissza kellett mennem a nagyterembe, méghozzá be a tömegbe, ahonnan nem csak kijutni volt nehéz, hanem bejutni is. A tömegben haladva ráadásul minden másodperc egy örökkévalósággal ért fel. Nem tudtam, hogy mennyi idő alatt jutottam el az udvarra vezető ajtóig. Egyedül az aggodalmamban voltam biztos, minek oka továbbra is Jisung állapota volt. Kiegészítve a tartózkodási helyével, amiről csak remélni tudtam, hogy tényleg a mosdóban volt. Az udvarra érve viszont valamennyi aggodalmam elszállt, ugyanis a mellettem elhaladó kisebb társaság egy fiúról beszélt, aki a kelleténél jobban ütötte ki magát. S hiába tudtam, hogy többen is járhattak így az este folyamán, én mégis úgy éreztem, hogy Jisungról volt szó. A megérzésem pedig beigazolódni látszódott, hiszen amint beléptem az eltéveszthetetlen épületbe, s benyitottam a megfelelő ajtón már meg is pillantottam egy jól ismert személyt, kinek jelenléte hirtelen mégis összezavart.