Waiting For Us ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ

✮7✮

Az út további részében képtelen voltam a jelennel foglalkozni. A köztünk majdnem megtörténő csók rengeteg kérdést hagyott maga után, s ennek köszönhetően az elmúlt percekben ragadtam. Szerettem volna mindenre tudni a választ. Ahogyan arra is, hogy mi lett volna akkor, ha tényleg megcsókoltam volna, hiszen már attól hevesebben vert a szívem, hogy csak elképzeltem ajkaink találkozását. Azonban az utcánkba érve a képzelgéseimnek és gondolataimnak muszáj volt véget vetnem, mert Jisung állapota ismét rosszabbodni kezdett. Ezt pedig a kezével is jelezte, hiszen egyre erősebben szorította a karomat, s ha ez nem lett volna elég még a léptei is lassulni kezdtek. Vele ellentétben én viszont nem akartam megállni. Minél hamarabb haza szerettem volna érni, s mivel csupán csak pár háznyira voltunk tőlük, így minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam a megállását, ami idővel bekövetkezni látszódott.

– Mindjárt otthon leszel. Csak bírd ki még egy kicsit – próbáltam hatni rá, de Jisung mintha meg sem hallotta volna a szavaim. Nem adott semmilyen választ, s még csak gyorsítani sem gyorsított. Emiatt pedig abban reménykedtem, hogy talán annyira azért még sincs rosszul, hogy meg kelljen állnia. Saját magam megnyugtatása érdekében viszont szükségét éreztem annak, hogy erre rá is kérdezzek. – Sung, ugye jól vagy? – kérdeztem aggódva, ám Jisung nem adott bővebb választ egy hümmögésnél.

Nem ilyen válaszra számítottam. Jisung nem volt meggyőző a hümmögésével, így továbbra is aggódtam érte. Ráadásul emiatt cselekedni sem mertem. Nem tudtam, hogy mit tehetnék meg, s mit nem, hiszen nem akartam rontani az állapotán. Viszont a hümmögése helyeslésnek volt mondható, még akkor is, ha lehet, nem volt őszinte a válasza. S annak érdekében, hogy haladjunk – és kiderítsem, mégis mennyire lehet rosszul –, kézen fogtam, majd gyengéden húzni kezdtem. Ezáltal egy kicsivel gyorsabb tempót eredményeztem, ennek köszönhetően pedig percekkel később sikeresen, s mindenféle gond nélkül jutottunk el a házuk bejáratának ajtajáig, ahol Jisung nyöszörögve már neki is dőlt a házuk falának.

– Van kulcsod?

– Nincs – adott választ szenvedő hanggal, miközben lehunyta szemeit. – Nem tudom, mikor szédülök jobban. Nyitott, vagy lehunyt szemmel...

– Az egyiket tartsd nyitva, a másikat csukva – próbáltam egy kicsit jobb kedvre deríteni. Azonban Jisung nem viccként fogta ezt fel. Megpróbálta azt, amit javasoltam neki, s ennek láttán nem bírtam nem mosolyogni rajta. – Ne terheld le jobban magad. Inkább ülj le a lépcsőre, amíg kitaláljuk, hogy mi legyen.

A házkulcs hiánya nagy problémát jelentett. Méghozzá egy olyat, amit nem oldhattunk meg. Muszáj volt más megoldást találnunk a bejutásra, hiszen az ajtón kulcs nélkül semmiképpen sem juthattunk volna be. S miután Jisung egy kisebb segítséggel leült a lépcsőre, már gondolkodni is kezdtem azon, hogy mit tehetnénk a bejutás érdekében, hiszen becsöngetni azért mégsem csöngethettünk volna be. Egy rövidebb ideig tartó gondolkodás után viszont eszembe jutott még egy lehetőség, ami által nem csak könnyedén juthattunk be a házba, de még a lebukástól sem kellett tartanunk. Jisung szobája szerencsére a földszinten, a bejárat közelében volt. S tudtam, hogy az ablaka szinte mindig nyitva volt. Ennek tudata miatt pedig már jött is a gondolatom, miszerint az ablakon keresztül is bejuthatnánk a szobájába. Ám ehhez az kellett, hogy ahogyan a legtöbbször, úgy most is nyitva legyen az ablaka. Mielőtt viszont Jisungot indulás elé állítottam volna, jobbnak láttam, ha inkább meggyőződök erről. Azonban hiába is mentem el a házuk oldala mellett egészen az ablakáig, az most sajnálatos módon csukva volt, így a következő lehetőségtől is búcsút kellett vennünk. Az újabb sikertelenség miatt ráadásul kezdtem kétségbeesni, mivel más már tényleg nem jutott az eszembe. Ekkor pedig úgy éreztem, hogy a házba történő bejutás itt és most lehetetlenné is vált. S talán így is volt, hiszen máshogy már tényleg nem juthattunk be.