Waiting For Us ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ

✮1✮

Azt mondják, a szerelem egy csodálatos érzés. Boldogsággal tölt el, s az életünket nem csak szebbnek, de még jobbnak is látjuk tőle. Azt is mondják, hogy egészen a fellegekbe repít. Emellett erős, s mindent kibír. Én mégis úgy érzem, hogy ez az érzés teljesen más, mint amilyennek leírják. Hiszen, amit én érzek, az még csak egy kicsit sem tesz boldoggá. Nem repít a fellegekbe, hanem pont, hogy a mélybe húz. Magával ránt, s bárhogy is küzdök ellene, az nem ereszt. Sőt, még fájdalmat is okoz. Emiatt pedig sokat tűnődtem azon, hogy melyik a rosszabb: Közel lenni ahhoz, akit szeretünk, vagy távol lenni tőle?

Ha a szerelem viszonzott, nyilván jobb a közelség. De ha viszonzatlan, akkor az már közel sem biztos. S ez, a viszonzatlan szerelem az oka annak, hogy a mások szerinti - már szinte - varázslatos érzés számomra minden, csak varázslatos nem. Viszont mégsem tudom utálni ezt az érzést, hiszen amikor meglátom Őt, rögtön eltűnik minden, ami a szívemet nyomja. Ám a közelsége keserédes, s emiatt attól félek, hogy már sosem leszek olyan boldog mellette, mint amilyen évekkel ezelőtt voltam. Pontosabban akkor, mikor még nem szerettem, s csak legjobb barátként tekintettem Rá. Akkor, amikor még minden tökéletes volt...

Vajon lehet egyszer ismét tökéletes minden?
Bár azok után, hogy az érzéseimet senkivel sem tudom, s még csak nem is merem megosztani... Nehezen hiszem.

Meleg, nyári este volt. A szobámhoz tartozó erkély ajtaja pedig hiába volt nyitva, a kintről beáramló levegő még csak egy kicsit sem hűsítette fel a szobámat. Furcsa szokásomhoz hűen viszont a takarómtól még így sem voltam hajlandó megszabadulni. A nagy melegben is félig betakarózva feküdtem a szobámban, ahol az egyetlen fényforrást az éjjeli lámpa biztosította. Az ágyam támlájának dőlve pedig ekkor a nemrég kezdett hobbimat űztem: a naplóírást. S, bár igaz, hogy sosem voltam a naplóírás híve, de amióta elkezdtem tényleg mindent könnyebbnek éreztem. Hiszen valamilyen módon így mégis ki tudtam adni magamból a bennem felgyülemlő érzéseket, amiket senkivel sem oszthattam meg. És, hogy miért nem? Azért, mert féltem. Féltem a reakcióktól, a véleményektől, és attól, hogy ha ezt a legjobb barátom megtudná, akkor megutálna. S tudtam, hogy ha ez megtörténne, akkor elveszíteném Őt. Én pedig ettől - az elvesztésétől - féltem a legjobban. Így hát nem tehettem mást, mint továbbra is megbirkózni az érzéseimmel, amikkel már évek óta egyedül küzdöttem. Ez azonban nem volt egyszerű, főleg úgy, hogy a hét minden egyes napján láttam Őt. Viszont a mai nap meglepő módon kimaradt, hiszen nemhogy nem találkoztunk, de még csak nem is beszéltünk. Emiatt pedig akkora ürességet éreztem legbelül, mintha mindentől megfosztottak volna. Sőt, talán ez így is volt, hiszen számomra a minden Jisungot jelentette.

- Szép esténk van ma, igaz? - figyeltem fel hirtelen egy számomra túlságosan is jól ismert hangra, de mivel én abban a tudatban éltem, hogy kizárt, hogy a hang tulajdonosa a szobámban legyen, így a hangját csak és kizárólag a képzeletem szüleményeként tudtam elkönyvelni. - És mennyivel szebb lesz egy kis idő múlva - hallottam meg ismét azt a bizonyos hangot, ami miatt már kezdtem kételkedni abban, hogy csak az elmém játszadozik velem.

A gondolataim egy nap folyamán rengetegszer kalandoztak el, és általában az eszem mindig Jisung körül járt. Hol a közös emlékeink játszódtak vissza a fejemben, hol a pillanat, mikor bevallja az irántam érzett szerelmét. Vagy, ha nem is, de utal rá. Nekem pedig még ennyi is elég lett volna, hiszen mertem volna lépni, ha tudom, hogy van esélyem nála. Viszont így, hogy ennek még csak jelét sem láttam, inkább nem akartam kockáztatni, mert attól féltem, hogy a felé érzett szerelmem tényleg egyoldalú, s ha ez kiderülne, akkor csak eltávolodna tőlem. Emiatt pedig be kellett érnem a barátságával, ami még mindig több volt a semminél. Hiszen már ez is valami volt. Méghozzá egy olyan szint, amiről lehetséges volt a feljebbjutás. Ám ez a pillanat egyelőre csak a fejemben létezett. Ellentétben a hangjával, amiről nem sokkal később kiderült, hogy nem csak a képzeletemben hallottam. A legjobb barátom tényleg a szobámban tartózkodott, s amint rádöbbentem erre, rögtön felnéztem a naplómból. Ekkor pedig tényleg megláttam Őt az erkélyem ajtajában az ajtókeretnek dőlve, s az arcán ott volt az a halvány mosoly, amit látva a szívem sosem tudott szabályosan verni.