Waiting For Us ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ

✮2✮

Jisung már csak a jelenlétével hatással volt rám. A hangját hallva, s a mosolyát látva olyan szintű boldogság kerített hatalmába, hogy mikor vele voltam mindig úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már aligha lehetnék. A közelsége viszont még ezen is túltett, hiszen a közelében mindig olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mintha megszűnt volna minden és mindenki körülöttünk. Ilyenkor minden álomszerűnek tűnt, s egyedül a közelsége okozta heves szívverésem tudatta csak velem, hogy valójában nem álmodok. Ezért, pedig mérhetetlenül hálás voltam, hiszen így sosem kellett attól félnem, hogy hirtelen felébredek, s végül kiderül, hogy Jisung igazából nem is az életem része. Hiszen én egy ilyen világot nem tudtam volna sem elképzelni, sem pedig elviselni. Szükségem volt rá. Szinte már annyira, mint a levegőre, amihez a közelében mindig nehezen jutottam. Főleg most, mikor mélyen a szemeimbe nézve a lehető leglassabban húzta végig a kigombolt ingem két szélén a kezeit. Ugyanis ezzel a tettével nemcsak a levegővételt nehezítette meg a számomra. Jisung elérte, hogy a szívem több ütemet is kihagyjon, s ez által minden elviselhetetlenebbé váljon. A kérdése pedig ezt az elviselhetetlenné vált helyzetet csak továbbfokozta, hiszen teljesen összezavart vele. Pont úgy, mint a tettei a szívemet.

– Jisung – szólítottam meg, miközben utána fordultam, de amint a karjára fogtam, teljesen elakadtak a szavaim.

Mindenáron tudni akartam, hogy mi járhatott a fejében, hiszen elképzelni sem tudtam, hogy mégis mit szeretett volna kiszedni belőlem. Kérdőre akartam vonni, de az erő a bátorságommal együtt pillanatok alatt elhagyott, s emiatt végül még csak egy hangot sem tudtam kiadni.

– Igen? – fordult felém Jisung, csillogó szemekkel.

– Mit... – kezdtem bele nagy nehezen mégis a kérdezésbe, de a tekintetemet ekkor már képtelen voltam a szemein tartani. – Mit vigyek Hyebin születésnapjára? – kérdeztem végül teljesen mást. – Nem készültem ajándékkal, mivel úgy volt, hogy nem megyek – sütöttem le a szemeim.

– Igazából én sem készültem – válaszolt egy sóhajtás kíséretében. – De ne aggódj. Majd odaadjuk neki Hyunjint egy körre.

Jisung hangján tisztán érződött a csalódottság, s emiatt egyből elkezdtem rosszul érezni magam. Miután pedig lassan ránéztem, a csalódottságot nemcsak a hangján, hanem már az arcán is észrevettem. S hiába próbálta viccelődés mögé rejteni az érzéseit, én akkor is átláttam rajta. Túlságosan is jól ismertem őt ahhoz, hogy ne vegyem észre egyből, ha valami bántja. A mostani helyzettel viszont nem tudtam, hogy mit is kezdhetnék, hiszen Jisung pont, hogy miattam lett csalódott. S mivel eddig ilyenre még nem volt példa, így a bűntudat pillanatok alatt nehezedett a szívemre.

– Jisung – szólítottam meg ismét, alig hallhatóan, de ő ekkor inkább már figyelmen kívül hagyott.

– Tényleg, Hyunjin – terelte inkább rá a szót, majd kiszabadította a karját a kezemből. – Menjünk. Már régóta várhat minket a házatok előtt – indult meg egyből az erkélyem ajtaja felé, s ezt látva egy nagyobbat sóhajtottam.

Fogalmam sem volt arról, hogy Hyunjin mégis hogyan kerülhetett ide, hiszen ő nem lakott a közelünkben. Viszont azt tudtam, hogy a jelenléte mindent meg fog akadályozni. Hiszen mellette esélyünk sem volt arra, hogy kettesben lehessünk. A történteket pedig a jelenlétében nyilván nem beszéltük volna meg. Bár jelenleg nagyon úgy tűnt, hogy Jisung már nem is akarja, mert előbb hagyott itt, s terelt Hyunjinra, minthogy ezt rendesen megbeszéltük volna. Azonban az elhalasztott beszélgetés nemcsak az ő hibája volt, hanem az enyém is. S talán előbb az enyém, mint az övé, hiszen csalódást okoztam. És valószínűleg ez volt az oka annak, hogy a beszélgetésünk itt és most véget ért. A hibám miatt pedig legszívesebben visszaforgattam volna az időt újra és újra addig a pillanatig, amíg Jisung meg nem kapja a kérdésére a számára legtökéletesebb választ. Ám erre nem volt lehetőségem, így nem maradt más választásom. Magam kellett rájönnöm a válaszra, s a kérdés hiába tűnt egyszerűnek, valójában közel sem volt az, mert Jisung az érzéseimről kérdezett. Az érzéseimről pedig a barátságunk érdekében nem vallhattam őszintén. Nem mondhattam el – jobban mondva nem mertem elmondani – neki azt, hogy szeretem. Azt nem, de mást igen.