𝑴𝒐𝒐𝒏𝒍𝒊𝒈𝒉𝒕 | 𝑲. 𝑻𝒐𝒃𝒊𝒐 𝒙 𝑹𝒆𝒂𝒅𝒆𝒓 | ✓

𝑭𝒊𝒓𝒔𝒕.

A nyári kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve egy dolog közös bennük: hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egy perc alatt elillan.

Imádtam ezt az évszakot. A meleget, a hosszú nappalokat és a szabadságot, mely ezekkel a hónapokkal járt. Minden nyaram kihasználtam arra, hogy a barátaimmal lehessek, ugyanis eléggé társasági embernek vallom magam. Szinte majdnem minden boldog pillanatot az életemben nekik köszönhettem.

Bár valóban sok baráttal büszkélkedhettem az évek alatt egyértelmű, hogy csak nagyon keveset engedtem magamhoz közel. Ebbe a kategóriába tartozott Hitoka Yachi is, akivel mióta csak az eszemet tudom, elválaszthatatlanok voltunk. Az időnk legnagyobb részét mindig egymással töltjük, az évek alatt szinte már a lelkünk is azonosult.

Közös terveket szőttünk, amelyeknek megvalósításába már bele is kezdtünk akkor, mikor jelentkeztünk a Karasunoba. Boldog voltam, amiért itt voltunk egymásnak támaszként, sikeresen be tudtunk illeszkedni és eredményesen zártuk le az első évünket.

Habár, történtek kisebb változások, amiket nem vettünk számításba.

Mivel egyikünk sem volt sportos alkat, így nem jelentkeztünk egyik sportklubba sem. Az iskolán kívül töltött időnket a tanulásra, illetve egymásra szántuk. Kiegyensúlyozott napjainkat éltük, újabb és újabb pontokat kipipálva bakancslistánkon. A családjaink boldogok és büszkék voltak ránk, amiért egymásba karolva már ilyen fiatalon véghez vittünk dolgokat, magunktól, mindezt úgy, hogy mindenre ügyelve őket sem hanyagoltuk el.

Azonban a tanévünk felében történt egy fordulópont. Ez kissé megborította mindennapjainkat, új tervezést és kivitelezést igényelt.

Yachit egy akkori harmadéves lány megkérte, hogy legyen a fiú röplabdaklub menedzsere.

Nehezen hozta meg a döntést. Ő már kevésbé volt rugalmas és nyitott az új dolgokra. Tipikusan az a fajta ember volt, aki azt szereti, ha minden egy megszokott ütemben halad, a saját tervei szerint. Félt az új helyzetektől, így végül csak azért adta be a derekát, mert ő volt a csapat utolsó reménye. Megsajnálta őket.

Én csupán jó barátnőként a háttérből támogattam őt. Végigkísértem a heteken át tartó tusáját belső démonaival, ezekkel segédkeztem neki felvenni a harcot. Ám egyáltalán nem számítottam rá, hogy segítséget is kapok hozzá.

A csapatból egy fiú - név szerint egy bizonyos Hinata Shoyo - volt az, aki megszerettette vele a röplabdát és a klubtagokat. Aztán egy kis idő elteltével már csak arra lettem figyelmes, hogy a szőke lány egyre többet beszél erről a srácról. Eljutottunk arra a szintre, mikor már semmi másról nem volt képes beszámolni, csak arról, hogy mikor mit csinált a fiúval. Hinata milyen jó játékos, milyen kedves és figyelmes...kár kertelni, menthetetlenül beleszeretett.

Ennek végül az utolsó hónapokban én ittam meg a levét, ugyanis egyre kevesebb időt töltöttünk együtt az iskola falain kívül. Mindig volt valami elfoglaltsága a klubban tekintettel arra, hogy rengeteg versenye és edzőmeccse volt a csapatnak. Tagadhatatlanul fejlődtek, nem csak Yachitól, hanem másoktól is visszahallottam az iskolában. Örültem, amiért barátnőmnek sikerült beilleszkednie egy új társaságba, ezzel kicsit kilépve komfortzónájából, ám önző módon aggódtam, hogy velem mi lesz.

Így két hónap távlatából visszanézve már csak homlokon csapom magam, amiért a fejembe mertem venni azt, hogy Yachi valaha is elhanyagolna. Majdnem az egész nyarat együtt töltöttük el - egészséges időt szentelve a Hinatáról való beszélgetéseknek is -, majd megkért, hogy legyek a következő tanévtől a helyettese. Meglepett a kérése, azonban nem tudtam volna nemet mondani. Hazudtam volna ha azt mondom, nem csinált vele az elmúlt hónapokban kedvet hozzá, így már alig vártam, hogy megismerjem a fiúkat és átélhessem azokat az örömöket, amikről barátnőm beszámolt.