𝑴𝒐𝒐𝒏𝒍𝒊𝒈𝒉𝒕 | 𝑲. 𝑻𝒐𝒃𝒊𝒐 𝒙 𝑹𝒆𝒂𝒅𝒆𝒓 | ✓

𝑭𝒊𝒇𝒕𝒉.

Szeptember. Valahogy olyan, mintha lelassulna az idő. Mintha icipicit több idő jutna arra, hogy megéljem mindazt a szépet és jót, ami körülöttem van a világban. Valami megfoghatatlan, de mégis nagyon is érzékelhető béke járja át a levegőt, és ez csodaszép.

Míg a tanév első napja másoknak nyűg volt és keserves szenvedés, addig én kifejezetten vártam és izgultam, hogy ismét találkozhassak az ismerős arcokkal. Persze természetesen megsirattam a magam módján a nyarat és hiányozni fog a lazulás, de tanulni is nagyon szeretek, arra is időt kell fordítanom.

Na meg nem felejtkezhetek el arról, amit a szüleim rendszeresen mondanak: Nekem a tanulás most még a munkám.

Ennek eleget téve, egyenruhámban toporzékolva várok Yachira, akinek időközben besikerült az élet. Még szombaton bevallották egymásnak az érzéseiket Hinatával, és megtörtént az első apró szájra puszi is. Nagyon boldog voltam, amiért barátnőmnek végre sikerült megtalálnia a boldogságot, és így pozitívan kezdeni az új tanévet, viszont a saját dilemmámról nem tájékoztattam őt.

Ugyanis én is beszélgettem Kageyamával.

Habár eleinte nem igazán volt hajlandó megszólalni, ügyesen a hobbik irányába tereltem a témát, így már zöld utat kaptam afelé, hogy kicsit megismerhessem őt. Az eredmény pedig teljesen meglepett.

Mintha kivetkőzött volna abból a bőréből, melyet magára kapva játssza el a bunkó, rideg fiút. Csillogó szemekkel mesélt a röplabdáról, és hogy mégis mióta van köze ehhez a sportághoz. Elmondta a tavalyi eredményeiket is, illetve beszélt az új terveiről is, mint rövid- mint hosszútávra.

Ezután ismét meglepett azzal, hogy engem is figyelmesen végighallgatott és kifejtette véleményét azzal kapcsolatban, hogy nem űztem komolyabban a táncot. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy nem akartam bemenni a kapun, de végül az kényszerített búcsúzkodásra, hogy hívták a szülei.

Emlékszem, még köszönéskor megjegyezte, hogy akkor találkozunk szeptemberben és megbeszéljük a többit, így ez is rátett egy lapáttal most az izgalmamra. Alig hittem, hogy Yachi végre kiérjen és mikor ez megtörtént, szinte repültem a nyakába, mintha legalább egy éve nem láttuk volna egymást.

Amint elindultunk, bele is kezdett saját monológjába.

- Megoldható lenne, hogy találkozzunk Hinatával még ünnepség kezdete előtt? Nagyon szépen kérlek, megígértem neki!

- Úgy csinálsz, mintha ez nekem olyan megerőltető lenne - vontam fel a szemöldököm, mialatt ránéztem.

- Tudom, tudom! Csak annyira izgulok már. Újra láthatom mindennap, és most már úgy fogok vele találkozni, hogy a fiúm és nem csak egy barát! Érted?

Felnevettem azon, hogy mennyire túl van pörögve. Én is legalább ennyire izgultam magamban, ha a kék szempárra gondoltam, viszont nem akartam egyenlőre erről beszélni neki. Még nem. Egyébként is el van most foglalva a saját kis világával...

A suli kapuját a hatalmas diákseregben elvegyülve léptük át, majd a termünk felé vettük az irányt, hogy megszabaduljunk táskáinktól. Ezután szőke barátnőm unszolására nem a mosdót látogattuk meg, hanem rögtön szaladtunk a csarnok felé, hogy szívszerelmével ismét találkozhasson.

Nem kellett sokáig keresni, a narancs hajkorona eléggé feltűnő volt az udvaron, és amint közelebb értünk hozzá, megpillantottam mellette Kageyamát is. Az újdonsült gerlepár rögtön egymás nyakába ugrott, percekig el sem engedték egymást. Én a kék szeműre vezettem tekintetem, aki már szintén engem figyelt, meglepetésemre pedig ő volt az, aki először intett, egy halvány mosoly kíséretében. Megszeppenve intettem neki vissza, hasonló fizimiskával.