Alázatos szerető

Második rész

[Neszrin szemszöge]

Több mint egy hét telt egy mióta találkoztam Lokival. Az első napokban igen sokat gondoltam rá, de egy idő után ritkábban jutott eszembe. Éppen nem volt kedvem vele foglalkozni, volt elég gondom nélküle is.

Fekete ruhában, kisírt szemekkel álltam apám sírja mellett. Három nappal ezelőtt találtam otthon, félholtan a padlón heverve. Egyből jöttek a mentősök, de már késő volt. Halálra verte valami banda, nem tudni kik, vagy mikor, egyszerűen megtörtént. Kíváncsi voltam mikor jön el ez a pillanat, tudtam, hogy ez lesz, s lelkileg már fel is készültem rá. Apám drogfüggő volt. Rossz bandába keveredett, s még annál is rosszabbakat cselekedett. Ő vitte bele édesanyámat is a drogba, ki túladagolásban halt meg két éve. Őt is én találtam meg, ugyanúgy elterülve a földön.

Nem is vártam mást apámtól, vagyis Benjamin-tól. Anya halála óta nem hívtam apának. Nem is volt az apám, nem, hogy segítette volna, tönkre tette az életemet. Régebben, kiskoromban tökéletes család voltunk. De apámnak, azaz Benjaminnak túl sok adóssága lett, segítséget kért, s tartozásokat kapott. A drogba menekült, ezzel viszont csak rontott a helyzeten. Anyám már nem bírt Benjamin szörnyű tetteit, így ő is segítségül hívta a drogot.

Körülbelül hat éve volt függő már apám, anya pedig öt éve csatlakozott hozzá. Tizennégy voltam, mikor megtanultam ellátni magam. Főztem, mostam, takarítottam a szüleimre. Szörnyű körülmények között kellett felnőnöm, éppen, hogy megtudtunk élni. Az elején, nem volt olyan durva a helyzet, de aztán egyre csak romlott. Rühelltem otthon lenni, vagy szimplán csak az elcseszett családomra gondolni. Benjamin-t hibáztattam minden rosszért mi velem történt. Nem voltak olyan szüleim, mint amilyennek kellett volna lenniük. Soha nem számíthattam rájuk, még csak nem is beszéltünk. Néha már azt gondoltam, nem is tudják, hogy létezem.

Féltem, egész életemben féltem. Sok adóssága volt apámnak, s annál több ellensége. Többször volt, hogy tiszta véresen jött haza, mert bandaháborúba keveredett. Rá sem merek gondolni, hány embernek árthatott. Én érzek bűntudatott tettei miatt.

Halálakor nem is Benjamin miatt sírtam, ő számomra már halott volt. Inkább, hogy a múlttal való utolsó szép emlékeim is elszálltak ezzel az emberrel együtt. Igaz, a rosszak is valamennyire megfogyatkoztak, de sosem lehet kitörölni azokat a rossz emlékeket mik életem meghatározó alapjaivá váltak.

Ezek tettek azzá, aki vagyok. És utálom is magam miattuk.

A nagynéném vett gyámja alá, a haláleset után, így odaköltöztem hozzá. Reméltem egy új kezdet nyílik előttem, egy igazán jó kezdet.

[Loki szemszöge]

A földi lánnyal, Neszrin-nel való találkozásom óta már két hét eltelt. Azóta szinte már el is felejtettem. Nem mintha el lehetne felejteni azt a tökéletességet, mit ő áraszt, de gondolataim már más felé kalandoztak. Megtalálták a Midgard-it ki meggyilkolta anyámat. Sokat kellett keresni, nem is gondoltam volna, hogy ennyi háború zajlik eme kicsiny világban. De mégis egy héttel ezelőtt már megvolt, mégsem kértem róla semmilyen adatot. Míg le nem telt a gyászidő addig nem gyilkolhattam. Ez volt az az idő, amit csak arra szántunk, hogy a halottat, azaz édesanyámat búcsúztassuk. De alig vártam, hogy végre az illető szívébe márthassam tőrömet.

Másnap úgy döntöttem, elolvasom a jelentést, amiben anyám gyilkosának adatai pihennek. Nem hittem a szememnek, reméltem rosszul látok, vagy hogy valamit eltévesztettek. Hogy mégsem ez az a szörnyű ember. „Benjamin Olsen” ízlelgetem ezt a nevet. Azzal nyugtattam maga, hogy sokan élnek azon a környéken Olsen-nek, hol anyám halálát lelte. De mikor e férfi lakhelyét is felolvastam magamban, egy óriási kő nehezedett szívemre. Turner Road 59. Abban a pillanatban tudatosult benne: Meg kell öljem Neszrin apját.