Alázatos szerető

Harmadik rész

[Neszrin szemszöge]

-Akarsz az alávetettem lenni Neszrin Olsen? -
Mi… a… szar...?
-Mi… Mivan? -Az előbb rosszul hallottam?!
-Akarsz az alávetettem lenni Neszrin? -Ismételte önmagát, még mindig mosolyogva. Én lefagyva álltam előtte. Nem tudtam erre mit lehetne mondani. Most komolyan azt hiszi, hogy rávágom: „Igen, persze!”? Kínomban elnevettem magam.
-Mi olyan vicces? Komolyan kérdeztem. -Arca kimért, és mogorva lett egy pillanat alatt. Ekkor a rémület még jobban a hatalma alá kerített. Mit csináljak? Fussak? Maradjak? Válaszoljak? Nevessek? Sírjak?
-Neszrin, elmondom a helyzetet. Rendben?!-Hát nem ártana tudnom.
-Mivel apád megölte az édesanyámat, megakartam büntetni. Viszont Benjamin már nem él, így te maradtál az utolsó lehetőség. Az ő vére csörgedezik benned. -Ez az ember őrült…
-De én ártatlan vagyok. -Szabadkoztam.
-Tudom, hogy ártatlan vagy, így jutalmat is kapsz a kínok mellé. -Önelégülten vigyorgott.
-Ugye tudod, hogy ez őrültség… Mármint 1, ez törvénybe ütközik, 2, még egy törvényt felrúgsz, 3, ja, és még egyet. -Mosolyogtam rá szarkasztikusan.
-És kérdésedre a válaszom: Nem. Nem akarok az aláveteted lenni. -Értetlenül meredtem rá. Hogyan jut valakinek ilyen az eszébe?
-Gondold át. -Kedvesen mosolygott, ammennyire ő tud kedvesen mosolyogni. De mégis ez a mosolya is olyan sexi volt. Komolyan Neszrin? Még ebben a helyzetben is ilyeneken jár az eszed?
-Nem kell ezen semmit át gondolni, de köszönöm ezt a remek lehetőséget. -Szarkasztikusan vigyorodtam el. És már indultam is volna, de ő ráfogott a karomra. Deja vu.
-Csak mert, ez nem egy ajánlat volt. -Félve pillantottam rá.
-Hanem parancs. -Arca elkomorodott.
-Neszrin Olsen, innentől az alávetettem vagy. Engem szolgálsz.
 

[Loki szemszöge]

-Neszrin Olsen, innentől az alávetettem vagy. Engem szolgálsz. -Ez a kijelentésem olyannyira megrémítette, hogy egy szót sem bírt szólni. Ekkor jött rá, hogy komolyan gondolom. A félelme csak megerősített, tényleg ezt akarom. Már mos élveztem, hogy hatalmam van fölötte, s ő nem tehetett ellene semmit. Tetszett ez a helyzet. Nagyon tetszett nekem.
De még nem gondoltam át ezt rendesen. Hogyan viszem Asgardba, anélkül, hogy az bárkinek feltűnne? Na, erre adtam magamnak egy pillanatot, hogy megtervezzem, mi is lesz. Most csak hazaviszem, majd utána gondoskodunk a többiről.
-Fordulj meg. -Szóltam komor, mély hangon. De ő nem tett semmit, csak rémülten meredt rám, mint az ártatlan bárányka a gonosz farkasra.
-Azt mondtam a falhoz. -Fogtam meg vállait, s erőteljesen a ház oldalának döntöttem. Láttam, szemébe könnyek szöktek, nem étette mi folyik.
Átéreztem, jobban, mint gondolta volna. De mégis ebből az uralkodói a szemszögből nagyon élvezet teljes.
-Mostantól engedelmeskedned kell nekem, és ha nem teszed az felelőséget fog vonni maga után. -Súgtam fülébe, halkan, hatalom teljesen.
 

[Neszrin szemszöge]

A falhoz szorítva gondoltam át a lehetséges történéseket. Vagy megöl, vagy megerőszakol, vagy elrabol. Kitudja, lehet, hogy mind a három. Féltem, nagyon.
Éreztem, remegő kezeimet valami hideg lánccal bilincseli össze. -Na most mi lesz? - Érintése hirtelen áttért a vállamra s derekamra, összerezzentem.
Megfordított, szembe önmagával. Egy ideig csak bámulta szemeimet, majd államhoz emelte ujjait, s az arcomat maga felé fordítva megcsókolt. Vagy fél percig csak csókolt, és én nem tudtam mit tenni. Csak tűrni, persze azért nem mondhatom, hogy nem élveztem. De mégis mi a franc joga van ahhoz, hogy csak így lecsókoljon?! Na meg azt a tényt se felejtsük el, hogy éppen készül elrabolni. Ez nem szépített a helyzeten.
-Most bekötöm a szemedet, s szádat. Ne ijedj meg mit csinálok. -
-Utána felviszlek Asgardba és megbeszéljük a dolgokat. -Úgy mosolygott rám, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne ez.
-Kérlek ne ölj meg-Sírtam el magam, pánikba esve, de ő továbbra is csak vigyorgott.
-Neeem, nem foglak megölni. Te ennél jobbat érdemelsz. -Tűrt el egy hajtincset a szemem elől. Nagy kő esett le a szívemről, de még mindig ott van a két eset, mi valószínűleg meg fog történni, ha így folytatja. És persze, hazudhatott is, nem ér valami sokat a szava számomra. De ebben a helyzetben csak bizakodni tudok.
Egyszer csak a semmiből ott termett két szalag a kezében, melyeket már emelte is arcom felé, jelezve szándékát. Én hevesen ráztam a fejem, s próbáltam kitérni útjából.
-Naa, muszáj lesz ezt viselned. Olyan jól állna. -Emellé még egy pajzán mosolyt is formált ajkaiból, ez még jobban elősegítette, hogy nem mertem megszólalni. Rettegtem mit fog csinálni, hisz eddig tettei, szavai arról árulkodnak, hogy egy pszichopata őrült.
Végül sikerült bekötnie a szememet és számat. Már csak könnyeim jutottak ki a szemkötő alatt.
-Gyönyörű vagy! -Tetszett neki, hogy mindenféle láncok és szalagok lógnak rajtam. Én már kevésbé örültem… Ez az ember beteg…
Nem igazán tudom mit történt ezután, nem láttam semmit, s nem is tudtam megtapintani semmit. Loki a házból karjaiban vitt ki, majd felszálltunk
egy -feltehetőleg- úrhajóra. Ott leültetett, becsatolt egy övvel, s eltűnt egy időre. Senki másnak a hangját nem hallottam, csak az övét. A közel másfél órás út alatt keveset beszélt, én egyáltalán nem szólaltam meg. Mit is mondhattam volna neki. A nagy semmit. Kérleltem, hagyja abba, engedjen el.
Könyörögtem, érveltem, szidtam, már amennyire tudtam bekötött szájjal. De semmi. Sőt többször is csak nevetett azon miket mondtam. Olyan megalázva éreztem magam. Reszkettem a félelemtől, s sírtam a tehetetlenségemben. Életem leghosszabb útjának tűnt.
Egyszer csak megérkeztünk, odajött, lehúzta rólam a szemkötőt, s a betömött számat is felszabadította. A kezeimet pedig elöl kötötte inkább össze, így kényelmesebb is volt, nem mintha a kényelem lett volna ekkor a legnagyobb gondom. Éppen az életem forgott kockán, a jövőm. Valamiféle álcát varázsolhatott rám, mivel míg a palotába vitt Loki, semmilyen járókelőnek nem tűnt fel egy sikongató, lekötözött lány. Hiába üvöltöttem, csak egy szellem voltam számukra.
Mikor beértünk a hatalmas épületbe, elcsodálkozva szemléltem a díszítést. Gyönyörű hely volt. A falak és az oszlopok aranyozottak, tágas, tiszta épület, kevés emberrel. Remek hely egy elrabolt lány őrizgetésére. Taps jár Lokinak. Te jó ég, ez annyira beteg…
Mikor áthaladtunk egy óriási ajtón, -ami inkább hasonlított egy kapura, mint egy ajtóra- akkor tett csak le karjaiból. Én egyből futásnak eredtem, de ő nem nagyon törődött velem. Most mi van? Miért nem üldöz egy szökött rabot? A hely, ahová vitt, sötét volt s hideg, a fény csak a kis ablakokon szűrődött be, melyek fal legtetején pihentek. Míg bezárta a hatalmas kaput addig én elég messzire jutottam a folyosón, s egyszer csak a végére értem. Zsákutca. Visszafutottam a legelső ajtóhoz mi a legközelebb volt hozzám. Zárva. Még egy ajtót megpróbáltam, az is zárva. Az összes ajtó zárva volt, amihez csak odaértam. Összerogyva sírtam el magamat. Loki lassan sétált oda hozzám, megállt előttem s csak nézett. Olyan szánalmasnak éreztem magam, istenem. Sikítottam, üvöltöttem, zokogtam, és őt mind ez nem hatotta meg. Hát milyen őrült az ilyen? Ki nem törődik mások érzelmeivel, csak magával, s azt hiszi felsőbbrendű. Hogy bármit megtehet. Hiába szívdöglesztően dögös férfi, ha belül egy romlott lélek. Rohadjon meg a jutalmával együtt. Ehhez egyáltalán nincs joga. Kinek lenne egyáltalán ehhez joga, hogy egy másik embert akarata ellenére cselekvésre bírja?
Karomnál fogva gyengéden felhúzott a földről, arcomat felemelte, újból megcsókolt. Próbáltam ajkaimat kiszabadítani a rabságából, de sokkal erősebb, mint én, hiába próbálkoztam. Miután eltolt magától így szólt.:
-Megértelek, a kétségbeesettség nagyon ijesztő. De hidd el jobb lesz, mikor már kiismersz, s megkedvelsz. Mikor már bízol benem. Most még csak kínok közt akarlak látni. S eddig te meg is adod mindezt nekem. Hát dacolj velem. Mutasd meg hogy téged nem tudlak bántani, s akkor legyőztél. -
-Értesz engem? -Nem hadakoztam már, hiába ütögettem egész idefele, hiába sikongattam, semmi eredménye nem volt. Így hát inkább a csendes szenvedést választottam.
-Én nem…-Hangom erőtlen volt, és remegett
-Tessék? -Loki értetlenül meredt rám
-Én nem… Én nem foglak megkedvelni soha. Tiszta szívemből gyűlöllek. -Újból zokogtam, s ő csak elmosolyodott.
-Látod, erről beszéltem. Tudlak bántani, tudlak kínozni. Így hát köszönöm. Eddig minden vágyamat kielégíted. -Vigyorgott. Élvezi… Ő élvezi ezt. Ki tud ilyesmit élvezni?
-Gyere, mutatok valamit. -S úgy megrántott, hogy majdnem hasra estem, ha nem megyek utána, elbotlok. Így hát követtem őt, egészen az utolsó
ajtóig. Nem tudtam mi mást tenni. Kinyitott egy elég vaskos zárat, majd lenyomta a kilincset az ajtón, s felém fordult.
-Ez lesz itt a mi közös szobánk. Ezentúl itt fognak csak történni a szexuális együttléteink. Ide foglak behívni mindig, amikor szükségem lesz rád. De egyedül nem jöhetsz be ide, soha. Itt fogjuk felderíteni a határaidat, melyek még túl szűkek, így hát dolgozunk majd a tágításaikon. Ebben a szobában foglak betörni. Ebben a szobában leszel az enyém. -S kitárta az ajtót.
-Azt… a… rohadt…! -Mondtam ki hangosan gondolataimat. Ez még a képzeletemet is felülmúlta.
Arany, hatszögletű négyzetekből álló rács terítette be két fal teljes területét, de a szoba másik oldala sem volt üres. A rácsfal elött egy széles, körülbelül háromszemélyes ágy hevert. Lábai meghosszabbításaként egy-egy rövidebb oszlop nyújtózkodott az égig, mik alig voltak fél méteresek. Az ággyal szembeni falon egy hosszú egyenes vonalban sorakoztak a különféle eszközök. Ostorok, pálcák, kifeszítő rudak, bilincsek, szalagok, szájpeckek… Az testem összes porcikája beleremegett.