Vigyázz rám Bucky Barnes

12

Végig táncolva a termet néztem az összes embert hátha valamelyik anyám lesz az de sehol sem találtam. Nem jött el. Megint a munkát választotta helyettem. A tánc végén kis időre elszakadva mindenkitől megkerestem a telefonomat. Egyetlen üzenet jött csak anyától.
"Sajnálom közbe jött egy meló Milánóban, sok boldogságot puszi"
Éreztem hogy a szívem megtelik dühvel a szemembe pedig könnyek szöknek. A falnak dobtam a telefont ami darabokra törve esett a földre.
- Nem jött el igaz? - hallottam meg Tony hangját a hátam mögött.
- Egyetlen kurva üzenetet írt hogy dolgoznia kell. Tényleg ennyire nem vagyok fontos?- fordultam felé miközben kérdőn széttártam a karjaimat, könnyeimnek pedig utat engedtem.
- Istenem dehogy. Anyád egy rideg,munka mániás boszorkány. Soha egy szavát se hidd el neki. Én itt vagyok és szeretlek és itt van neked Pepper is. Úgy szeret mintha a saját lánya lennél és soha nem tenne közted és Morgan között külömbséget.
- Tényleg nem.- jelent meg Pepper az ajtóban arcán egy halovány mosollyal.
- Köszönöm nektek.- öleltem meg őket.
- Na menjünk vissza még egy kicsit.- törölgette Pepper az arcomat.
- Inkább felmennék a szobámba. Szólnátok Buckynak hol vagyok?
- Persze drágám. Pihenj egy kicsit.- adott egy puszit a homlokomra Tony majd elindultak kifele én pedig a hátsó lépcsőt használva hogy senki ne lásson indultam meg felfele a szobámba. Beléptem az ajtón majd kiléptem a magassarkúmból amitől már borzalmasan fájt a lábam. A ruhám cipzárját próbáltam lehúzni de egyszerűen nem ment. Ekkor éreztem meg a kezét a derekamon ahogy átszeli a hátamat egészen cipzár kezdetétől a végéig miközben lassan lehúzta.
- Kifogom dobni ezt a ruhát.- mondtam durcásan.
- Úgyis jobban szeretem ha nincs rajtad semmi. - ebben a pillanatban landolt a ruha a padlón majd Bucky maga felé fordított. Végig simította az arcom majd lágyan megcsókolt.
- Elmondod mi történt? - nézett mélyen a szemembe miközben az arcomat simogatta. Nagyot sóhajtottam.
- Csak elfáradtam. Szeretnék lefeküdni és aludni. - nyúltam nyakkendője felé majd kikötöttem.
- Neked nem tűnt Steve furának?- kérdezte miközben kigombolta az ingjét majd a földre dobta azt a többi ruha közé. Nemtudtam elmondjam-e mi történt a buli előtt vagy ne. Nemakartam hogy csalódjon a legjobb barátjában aki szinte a testvére.
- Nem szerintem csak azért volt ilyen mert szakítottak Natashával.- léptem a tükör elé hogy kivegyem a fülbevalót a fülemből.
- Lehet. Csak fura volt. Nem szokott így viselkedni.
- Majd megnyugszik ne idegesítsd magad ezen.- mosolyogtam rá miközben beletúrtam a hajába majd megcsókoltam.

Reggel egyedül keltem az ágyban. Egy apró cetli fogadott engem a párnán mellettem. "Bevetésem van,pár nap is találkozunk."
Fura volt az üzenet de úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Boldog akartam lenni de csak Steve szavai vízhangoztak a fejemben. Egyre csak ezen járt az agyam és nemtudtam kiverni őket a fejemből bármennyire is akartam.

Eltelt pár nap és semmi életjel nem jött Bucky felől. Mintha a föld nyelte volna el én pedig egyre jobban aggódtam. Hajnalban egyedül ültem a szobába csak egy kislámpa égett mikor nyílt az ajtó.
- Bucky!- kiáltottam fel de vissza is léptem egyet mikor rájöttem ki áll az ajtóban.
- Nem. Beszélnünk kell. Ülj le.- mutatott Steve a székre.
- Nem kösz.
- Ahogy akarod.- lépett beljebb majd mögötte kulcsra zárta az ajtót.
- Mit akarsz?
- Hogy felejtsd el őt egy életre. Nem vagytok egymáshoz illők ne erőltessétek. Máshoz jobban illennél- simitotta végig az arcom mire egy lépést hátráltam.
- Mármint hozzád?
- Ki máshoz? Szerelmes vagyok beléd évek óta erre te lefekszel a legjobb barátommal és hozzá is mész. Ettől kissé ideges leszek.- a szemei szinte szikráztak a méregtől és már nem láttam az az embert akit eddig ismertem.
- Mondom mi lesz.- lépett közelebb ezzel a szekrényhez szorítva engem.- Szépen összepakolod a cuccaidat és elköltözöl jó messzire két napon belül. A többieknek aztmondod rájöttél hogy hatalmas hibát követtél el és el kell menned. De soha többé nem jössz vissza.
- Mégis miért tenném ezt meg?- mert ha nem Bucky meghal. Én küldtem el a küldetésre de megoldom hogy ne térjen vissza soha. - mélyen a szemembe nézett. A tekintetéből csak úgy áramlott az elszántság.
- Nem tennéd ezt a legjobb barátoddal.
- A szerelem bolond dolgokra veszi rá az embereket.- simította újra végig az arcom. - Két nap vagy meghal.
Kisétált a szobából ott hagyva egyedül. Előkaptam a bőröndöm és elkezdtem pakolni miközben patakokban folytak a könnyeim. Nem akartam ezen gondolkodni. Egyértelmű volt mit lépek és ő is jól tudta ezt. Kirángattam a ruháimat a szekrényből majd egy pillanatra megálltam mikor megláttam a menyasszonyi ruhám a szekrényben. A szívem darabokra tört. Annyira akartam a boldogságot. A tökéletes életet de messze állok a tökéletestől. Nagyon messze. Még aznap este elmentem. A ruhát ott hagytam. Egyedül az lógott a szekrényben. Minden más eltűnt a szobából. Egyedül egy kis levél hevert az ágy közepén a családomnak címezve. Zokogtam és úgy éreztem már soha nem fogom tudni abba hagyni a sírást. Elvett tőlem mindent. A szerelmemet, a családomat, a jövőmet. Mindent. Iszonyú harag és bűntudat volt bennem. Ami soha nem múlik el. Olyan ami felemészt ha nem figyelsz egy pillanatra.