Vigyázz rám Bucky Barnes

13

- 5 év múlva -

- Levele jött asszonyom- lépett hozzám a házvezetőm egy mosollyal az arcán.

- Köszönöm.- viszonoztam a mosolyt majd átvettem a levelet. A borítékon egyedül a nevem szerepelt. A kézírásból felismertem hogy Morgan küldte. Csak Tony tudja hol vagyok hogy hova menekültem így arra jutottam a húgom napokig könyöröghetett neki hogy jutassa el hozzám. Feltéptem a vékony papírt majd kivettem a tartalmát. Egy meghívó volt a 21. szülinapjára. Összeszorult a gyomrom ahogy újra és újra elolvastam. Nem volt sok olvasnivaló engem mégis teljesen összetört. Kihagytam a tinédzser korát és ezt soha nem kapom vissza. Egy könnycsepp folyt le az arcomon ahogy a papírt bámultam.

- Anya szomorú vagy?- az apró hangra felemeltem a fejem és letöröltem a könnyeim.

- Nem csillagom minden rendben, van kedved találkozni a nagyapával? Már régen láttad.- mosolyogtam rá.

- Igen.- ordította örömében majd el is tűnt hogy bepakoljon.

- Marta segítenél bepakolni Maeve-nek kérlek? Elutazunk pár napra.- néztem rá a dadusunkra.

-Persze Miss Stark

A telefonomért nyúltam és megnyitottam a hívásnaplót. Percekig bámultam Bucky nevét a képernyőn. Nem tudtam mi legyen a következő lépésem. Hívjam fel 5 év után a semmiből és mondjam el neki hogy van egy csodaszép,okos kislánya aki megérdemel egy olyan fantasztikus apát mint ő lenne vagy csak állítsak be egy gyerekkel az oldalamon hogy Hello ő itt a lányod? Rengeteg érzés kavargott bennem. Már ezerszer átgondoltam mit fogok tenni ha eljön ez a pillanat, ezer és egy forgatókönyvem van róla de most hogy eljött a pillanat és itt állok benne fogalmam sincs mit tegyek,érezzek vagy épp mondjak. Lezártam a képernyőt és a pultra raktam a telefont. Nem tudom megtenni, annyi év és annyi fájdalom van kettőnk között. Ha most felhívnám lehet hogy fel se venné, lehet hogy üvöltene vagy talán a barátnője venné fel ami talán rosszabb mintha fel se venné.

- Hölgyem a kislány indulásra készen valamint a maga csomagja is pillanatokon belül kész lesz. Segíthetek még valamiben? - összerezzentem mikor a házvezetőnő hozzám szólt, hirtelen estem vissza a valóságba .

- Nem köszönöm ez minden.

- Rendben. A kocsi készen áll már csak magukra vár.- mosolygott rám.

- Magának van a világ legmegnyugtatóbb mosolya tudta? Köszönök mindent- simítottam végig a kezét majd pár apró dolog összeszedése után beültünk a kocsiba majd elindultunk. Maeve már a kocsiban elaludt így karban vittem fel a repülőre ott pedig leraktam őt az ágyra. Lehuppantam az egyik ülésbe majd felhívtam Tony-t hogy megyek. A hangja tele volt izgalommal de éreztem hogy fél. Fél attól ami történhet amikor visszatérek és szembe találom magam életem szerelmével aki teljes szívéből utál, életem szerelmével és a gyerekem apjával. Egyedül Tony tud Maeve létezéséről és ez most teljesen fel fog borulni. Amint leszáll ez a repülő nem csak az én életem fog megváltozni hanem a lányomé is és nem fogom hagyni hogy tönkre tegyék az életét. Nekem csak ő van és bármit megteszek érte.

- Maeve drágám kelj fel itt vagyunk.- simítottam végig az arcát mikor lassan kinyitotta nagy kék szemeit és nyöszörögve lerúgta magáról takarót.

- Hahoo- hallottam meg Tony hangját.

- Nagypapi- ugrott ki az ágyból Maeve majd a nagyapja kezei közé ugrott aki boldogan ölelte magához őt.

- Nagyon hiányoztál hercegnőm. Istenem de nagy lettél.- ölelte magához Tony újra a kislányt.

- Szia apa- öleltem meg énis őt, ő pedig engem is szorosan magához vont.