Solaria

Emlékezet

Miranda szemszöge

Éppen hat évvel ezelőtt történt. Nyári éjszaka volt, csendes és nyugodt. Tücskök halk zenéje szólt a végtelen sötétségbe, egyetlen felhő sem takarta el a teliholdat. Úgy festett, Hibbant-sziget népe aznap békésen alhat, ám nemsokkal éjfél előtt megszólalt a vészharang.

A kunyhók közt tűz csapott fel, és a sárkányok néhány perc alatt ellepték az egész falut. Ez már akkor sem volt újdonság, a legtöbb viking már születésétől fogva ismerte a jelenséget. Aznap éjjel azonban valami más történt.A falu lángokban állt, az utcát ellepték a vikingek, majd hirtelen egy fiatal nő rohant végig a falun, kicsi, pólyába csomagolt gyermekével a karjai között. Az egyik ház tetején egy hatalmas, sokszárnyú, barna sárkány mászott be. Az volt a nő háza, ahonnan néhány órával ezelőtt rohant ki a férje után olyan gyorsan, hogy még a gyermekét sem volt ideje letenni. Azonban a ház falai között ott feküdt a nő másik gyermeke, aki éppen akkor nem került a kezei közé. Az asszony belökte a nehéz faajtót, amit -apró termetének hála- sokszor nehezére esett mozgatni, és amint meglátta a bolcső fölé magasodó, hatalmas állatot, lekapott egy szekercét a falról. Kihúzta magát, és egészen megnémúlva figyelte. A sárkány azonban nem bántotta a csecsemőt, sőt, a bölcső fölé hajolva, békésen játszadozott a gyermekkel. Minden mozdulata óvatos volt és lágy. Nem egy vérengző fenevad állt a nő elött, hanem egy intelligens, barátságos lény, aki éppen egyszem kisfiával játszott. A lény megfordult, eközben véletlenül megkarcolta a kisfiú arcát, hiszen hatalmas termetével nehézkes volt a mozgás a házban. A gyermek hangosan felsírt.Ebben a pillanatban ismét becsapódott az ajtó, és egy igencsak megtermett férfi csörtetett be a lakásba.-Valka!-Így hívták a nőt, a férfi feleségét. Az igencsak nagyranőtt, termetes viking rögtön, kérdés nélkül a sárkányra támadt, aki ilyedtében felkapta a nőt, és rögtön az égbe emelkedett.-Pléhpofa!-Valkának még csak annyi ideje sem volt, hogy a gyermeket letehesse. A csecsemő sírvafakadt a karjaiban, mire ő csak erősebben ölelte magához.

-Anya, anya!-Rohantam sírva a hatalmas barlangba, ahol édesanyám sárkányokat ápolt éppen.-Nagyon nagy szemei vannak, nagyon ijesztő!-Visítottam torkom szakadtából, miközben anyám szoknyáját kezdtem cibálni.
Anyám egy gyönyörű nő volt. Hosszú, barnás vöröses hajkoronát viselt, ami egészen a fenekéig leért. Még csak 26 éves volt, de az utóbbi években igen csak megsokasodott az ősz hajszálainak száma, köszönhetően nekem is. Amióta megtanultam járni, szegény anyámnak minden percét lekötöttem.
-Mit találtál?-Fogta meg szelíden kezemet, majd átölelt és felemelt a földről. Szerettem itt lenni, anyám elég magas nő volt, ráadásul tudtam, hogy megvédene, akár az élete árán is, így itt mindig biztonságban voltam.
-Egy sárkány!-Jelentettem ki hüppögve.
Anya kérte, mutassam merre van, én pedig elvezettem a barlang bejáratához, ahol az általam hatalmasnak vélt bestiát láttam. Csak ugyan, ott volt a fenevad. Vagy másfél méter hosszú volt és teljesen fekete. A feje lapos, és széles volt, homloka közepén aprócska tüskék ültek. Hat füle volt, két nagyobb és négy kissebb. Szénfekete pikkelyei közül pedig csak hatalmas, égkék szemei emelkedtek ki. Teste karcsú, akár egy macskáé, szárnyai pedig legalább mégegyszer olyan szélesek, mint ő maga. A hátán végigfutó tüskecsík egészen a farka végéig tartott. Számomra elösször egyáltalán nem tűnt barátságosnak ez a négylábon járó tűzhányó, de most jobban megnézve láttam, hogy egy pitypanggal játszadozott.
-Ez a hatalmas bestia fenyegetett téged?-Anyám leguggolt, majd hagyta, hogy a kölyök megszagolja a tenyerét.-De hiszen ez egy éjfúria!-Állapította meg lelkesen.
Én csak csendben tudomásul vettem, hogy a sárkánykölyök nem fog megenni, majd belebújtam anyám dús hajába és onnan figyeltem őket. Anyám csendben maradt egy ideig és simogatni kezdte a kis állatot, aztán karjába vette. Engem fogott jobbján, újdonsült kis pajtásunkat pedig a balján, így sétáltunk vissza a barlangba. Ahogy a kis bestiára néztem, már nem azt a szörnyeteget láttam mint az elöbb. A kis sárkány kikerekedett pupillákkal bámulta anyámat, majd a hajával kezdett játszani. Kis mancsai bele-bele akadtak a hosszú, vöröses fürtökbe. Anyám pedig csak mosolygott, miközben a kis éjfúriát figyelte.
-Úgy tűnik, találtunk egy új barátot, Anya.- Jegyeztem meg, közben pedig próbáltam megcirógatni a kis sárkány fejét.-Júj, ez hideg!
Anyám fáradt szemei mosolyogva tekintettek rám. Gyönyörű, égkék szemei voltak.
-Talán adhatnánk neki egy nevet.-Gondolkodott el, mire én helyeslően bólogatni kezdtem.
-Az égről és a csillagokról szeretném elnevezni.-Ábrándoztam lelkendezve.-Mert úgy csillog a pikkelye, mint az esti ég.
-Ez kedves. Legyen mondjuk.. Solaria?
Fogalmam sem volt még akkor, hogy mit jelenthet ez a név, de annyira felségesnek hangzott, hogy egyből szaporán bólogatni kezdtem. Anyám nagyon tanult volt. Mindig is különcnek számított a falunkban, mert a többi vikinggel ellentétben nem akart sárkányt ölni. Ennek okán nem volt sok barátja, így a kamasz éveinek nagyrészét olvasással és tanulással töltötte, több nyelvet és írást is megértett. Engem is igyekezett ezen a módon nevelni, még ha egyedül nagyon nehéznek is bizonyult ez számára.
Anya szerint Solaria négy év körül lehetett, én öt éves voltam ekkor, már kiesett az első fogam is. Solaria eleinte a jéghegy közepében lévő hatalmas barlangban lakott a többi mentett sárkánnyal együtt, aztán néhány héttel később bekéretőzött az én szobámba. Az otthonunk egy igazán különös hely volt. Miután elkerültünk Hibbantról, Felhőugró, az elrablónk és anyám sárkánya hozott ide minket. Ez tulajdonképpen egy hatalmas, üreges belsejű jéghely. A hegy gyomrában egy hatalmas barlang volt, melyben a sárkányok tanyáztak, illetve itt élt a fészek királya is, a nagy gnúvad, az alfasárkány. Ez az ő fészke volt. Ám szerencsére a fészek alfája egy kedves lélek és befogadott minket is. A jéghegyen belül több apróbb barlang és terem található.
Egy szó, mint száz, alig egy hónappal az után, hogy megtaláltuk Solariat, már az én szobámban aludt. Anya azt mondta, ne engedjem az ágyamba, mert elpofátlanodik, ennek ellenére néha mégis együtt aludtunk. A barátom és én együtt növekedtünk az évek alatt. Én egyre magasabb lettem, vöröses barna hajam pedig egyre hosszabb és dúsabb. Eredetileg kék szemeim pedig az évek során egyre inkább kezdtek zöldes árnyalatúvá válni. Anya ajándékozott nekem egy hajpántot. Ezt nálunk kransennek hívták és ennek a hajpántnak a viselete jelképezte, hogy nem vagyok férjnél. Milyen butaság, hiszen még csak kislány voltam! Hat éves koromra már teljesen láthatóvá váltak a szeplőim is. Ahogy én cseperedtem, Solaria is egyre nagyobb és erősebb lett. Nyolc éves koromra lekörözött a növésben és már elbírt a hátán, így rövidebb távokon repülni is tudtunk. Sok mindenről nem is gondoltam, hogy milyen kihatással lesz hátralévő életemre. Igazából elösször azt hittem, hogy Sol is csak egy lesz a számtalan sárkány közül, akiket megismertem, de rájöttem, hogy nem. Évek óta, minden este együtt aludtunk, ettünk, ittunk és már egyszerűen nem tudtam volna elképzelni az életemet ennélkül a nyálas, nagyranőtt tűzhányó nélkül. Anyám sárkányai egyre többen lettek. Ő mindegyiket ismerte név szerint, tudta a történetüket, de nekem egyszerűen túl rossz volt ehhez az arcmemóriám. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy nem éltem eleget emberek között. Nem voltak ember gyerek barátaim, testvérem, apám.. Vagyis, tudtam, hogy valahol van egy apám és egy kisöcsém, de még sem éreztem, hogy lennének. Anyám minden évben megemlékezett az öcsémről a születésnapján, február 29-én és minden este, amikor nem tudtam el aludni, ugyan azt a dalt énekelte nekem altatónak.

Ej tépje vad szél vitorlám,
És zúgjon bár bősz orkán,
Nem nézek én se bajt, se vészt,
Ha otthon te vársz rám.

Úgy vezetsz majd, mint messzi fény,
Mint partra hívó tűzjel.
De mond, hogy szeretsz míg csak élsz,
És hű...
És holtomiglan hű leszel.

Bár ékes szóval kérdezel,
Ne szóban várd a választ,
Én csókkal mondtam néked el,
Hogy a szívem téged választ.

Mi kincset föld és tenger rejt,
Mind felkutatnám néked,
És égre – földre esküdnék,
Hogy ég a szívem érted.

Csak nézz reám és nem kell szó,
Se esküvés, se bókolás,
A földön nincs oly drága kincs...
Mi többet ér egy csóknál!

Ez szebb ajándék mindennél,
Hisz kéz a kézben véled,
Se bú se bánat el nem ér,
Egy boldog tánccal élek.

Hejj, jöjjön bárhol forgószél,
És zúgjon bár bősz orkán,
Nem nézek én se bajt, se vészt,
Csak otthon te várj rám.

Ez volt apám és anyám közös dala. Tudtam, hogy nagyon hiányzik neki. Apám állítólag egy nagyon kemény kezű viking volt, Hibbant-sziget törzsfője, a Huligán törzs vezére. Messze földön híres sárkányölő volt. Ő volt Termetes Pléhpofa. Anyám szerelemből ment hozzá, ami meglepő, hiszen ők ketten tűz és víz voltak, legalábbis elveikben. Ám mind a ketten éppen ugyan olyan önfejűek. Én voltam az első szülött gyermekük, így én lennék a következő törzsfő, de ehhez valószínűleg akkor sem lenne kedvem, ha ott élnék.
Visszatérve kis sárkány barátomhoz, 11 éves koromra már egyedül repülhettünk. Solaria nagyon ügyes volt, sosem éreztem azt a hátán, hogy tartanom kéne bármitől is. Ennyi idős koromra Sol már majdnem felnőtt méretű volt, nagyjából hét és fél méter hosszú lehetett. Nagyon gyorsan és ügyesen repült. Imádott a vízbe mártózni, halászni és bogarászni. Anyám az évek alatt többször igyekezett megkeresni a szüleit, de sosem kerültek elő, amit valahol sajnáltam, valahol pedig örültem, hiszen lehet, hogy ha megtaláltuk volna a családját, akkor el kellett volna válnunk. Az évek során Solaria nemcsak barátom és társam lett, hanem tanítómester is. Megmutatta nekem a sárkányok világát, és megtanított arra, hogyan kell tisztelettel és szeretettel bánni ezekkel a különleges lényekkel.
Együtt szeltük az eget. Solaria bukfencet hányt a levegőben, majd fele szárnyát a vízbe mártotta, arcomat pedig megcsípte a hűvös szél. Hajam folyamatosan a szemembe lógott, de nem zavart, tudtam, hogy kis barátom vigyázni fog rám. A víztükrön láttam az árnyékunkat visszatükröződni. Ha bár viking szemmel satnya voltam és szerencsétlen, amikor Solaria hátán szálltam, mindig szépnek és fenségesnek éreztem saját magamat is. Büszkeséggel töltött el, hogy az a lény, akit a vikingek a leginkább féltek, az én legjobb barátom volt. Éreztem, ahogy a Sol által felvert víz a bőrömhöz ért, ki is rázott a hideg. Ez a jószág varázslatos volt. Megpördült és feljebb emelkedett a levegőben, átröppentünk egy szűk sziklakanyonon, majd kitárta hatalmas szárnyait és ráfeküdt egy légáramlatra. Éreztem, ahogy lassabban mozgott körülöttem a levegő. Fenséges érzés volt. Mosolyogva megpaskoltam Sol nyakát, majd körbenéztem. A víz elég csendes volt, az ég is tiszta, csak kissebb bárányfelhők takarták el a kék mennyet. Sehol egy lélek, sem halat, sem sárkányt, sem hajót, sem pedig embert nem láttam. Solaria belerepült egy felhőbe, az pedig gomolyogva oszlott szét mögöttünk. Kis barátnőm boldogan megpördült, majd átrepült még egy égi bárányon.
Én csak kacagva elnyúltam hátán, simogatni kezdtem a vállát és az oldalát. Pikkelyei hidegek voltak. Boldogan morgott fel, majd elégedetten lejjebb ereszkedett és csendesen siklott tovább a fellegekben.