Összeesküvők

3. fejezet

——

𝒫𝑜𝓃𝓉𝑜𝓈 é𝓈 𝒾𝑔𝒶𝓏 𝒾𝓃𝒻𝑜𝓇𝓂á𝒸𝒾ó𝓇𝒶 𝓋𝒶𝓃 𝓈𝓏ü𝓀𝓈é𝑔ü𝓃𝓀. 𝒜𝓏 𝒾𝑔𝒶𝓏𝓈á𝑔 𝓅𝑒𝒹𝒾𝑔 𝓃𝑒𝓂 𝒻ü𝑔𝑔𝓋é𝓃𝓎𝑒 𝒶𝓃𝓃𝒶𝓀, 𝒽𝑜𝑔𝓎 𝓀𝒾𝓃𝑒𝓀 𝒽𝒶𝓈𝓏𝓃á𝓁.
                  𝒱𝓁𝒶𝑔𝓎𝒾𝓂𝒾𝓇 𝐼𝓁𝒿𝒾𝒸𝓈 𝐿𝑒𝓃𝒾𝓃

——
Wolfgang fáradtan zuhant a puha ágyba. Egy percet sem aludt az úton és úgy érezte, már kopog a szeme az éhségtől és az álmosságtól.
-Esetleg, ha gondolja, lejöhet az étkezőbe. Kész a reggeli.
Az asszisztens hevesen felpattant a hevederről és megfordult tengelye körül.
-Uramisten! A frászt hozza rám! - kiáltott a betolakodó lengyelre. -Hogy jutott be?
Az ajtóban álló Yuri erre megpörgette ujján a fém kulcskarikát. Wolfgang elhúzta a száját : neki azt mondták, nem adnak pótkulcsokat. A lengyel kuncogva odadobta a kulcscsomót a németnek.
-Önnek odaadom a pótkulcsot is. Hátha szüksége lesz rá. - mosolygott.
-Ezt vegyem megtiszteltetésnek? - kérdezte gúnyosan Schneider.
-Akár. - vont vállat a lengyel vigyorogva, majd egy nagy lendülettel kilépett az ajtón. Wolfgang, követve őt, hamar az étkezőben találta magát. A falon portrék lógtak, a mennyezetről pedig gigantikus aranycsillárok. Ahogy jobbra tekintett, szembetalálta magát a díszes képkeretben lévő Leninnel és Marx-szal. Néhány percig farkasszemezett velük, amit Szpilman mosolyogva nézett végig.
-Mindig ők nyernek ebben, ne is próbálkozzon! - kuncogott. Erre Wolfgang megforgatta a szemét. Ezt magától is tudta volna!
A lengyel intett az asszisztensnek, hogy ugyan, fejezze már be a játszadozást és jöjjön enni. Wolfgang bólintott, majd elindultak az egyik asztal felé
-A többiek? Ők nem jönnek enni? - kérdezte a német.
-Nem. Alszanak mindketten, mint a bunda. Nem volt szívem felkelteni őket. - mondta csalódottan Yuri.
Az asztalhoz ültek ezután. Szpilman összekulcsolta kezeit, majd azokra rátámasztva fejét figyelte Schneidert. A német kissé feszélyezve érezte magát.
-Na és, mi a menü? - nevetett kínosan, mire a szovjet tiszt csillogó szemekkel válaszolt.
-Hát, van lengyel kolbász, podhalei oscypek és kítűnő czarny chleb is! Italnak pedig teát szolgálnak. Vagy esetleg, ha jobban szereti a burgonyát, akkor ezt ajánlanám önnek... - mosolyodott el ravaszul, majd egy üveg jóminőségű vodkát húzott elő. Wolfgang igazán szerette az alkoholt, ezért akármennyire akart, nem tudott ellenálni.
-Egy kupicával, ne többel. - mondta szárazan, mire a lengyel töltött neki egy kupicával : pontosan olyan sokat, hogy éppcsak' ki ne csorduljon az üvegcse szélén az erős ital. Miután magának is töltött, egy "Isten Isten"-nel le is húzták mindketten a vodkát.
-Hé, kaphatnánk reggelit, kérem? - kiáltott hátra a konyhába, ahonnan egy kövérkés, pirospozsgás asszonyság bújt ki, majd igenlően bólogatott és vissza is futott a konyhába.
-Nos, Mr. Schneider...hogy érzi magát eddig?Megfelel a hotel az elvárásainak? - kérdezte Szpilman.
-Elég fasza hely. - nyögte ki kissé illuminált állapotban Wolfgang, mire a kommunista tiszt felnevetett. Micsoda humoros alak!
-Örömmel hallom. Tudja, holnap találkoznak először ők ketten... - mondta komoran.
-Kik? A szovjet és Andrew?
-Egen'. Tudja, az én bajnokom igazán lobbanékony, remélem, emiatt kettőnk között nem fog rivalizálás kialakulni.
Wolfgangnak hirtelen világos lett minden. Basszus, ő a másik asszisztens! Ez az angyalképű katona igazából egy vérengző vadállat!
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű lesz a szovjet bajnok szekundása, az istenit! - csapott az asztalra.
Yuri elpirult, de hamar formába vágta magát újra.
-Ugyanmár, csak az alkohol beszél magából! - szólt lemondóan, de azért magában úgy örült, mint egy szerelmes tinilány. Nem sokszor kap bókokat, főleg amióta...
-Mi ez a zene? - szakította félbe a tiszt gondolkodását Schneider. Az étkező végéből csakugyan egy furcsa, operaszerű muzsika szólt.
-Ez? Gandzia a címe. Ukrán népdal valami orosz előadó feldolgozásában. Kellemes.
-Csak úgy árad belőle a patriotizmus. Legalábbis hangzásra. - húzta el a száját Wolfgang.
-Pedig egy szerelmes dal. Vagy egy lánynak, vagy pedig a marihuánának. - vont vállat Yuri.
Wolfgang elgondolkodott. Nem is most eszmélt rá, de talán csak most gondolt jobban bele : különösek ezek a keleti emberek. Ő Berlin nyugati felén született és élt, de tudta mi történik a Falon túl. Őszintén elbűvölőnek találta az elnyomottabb felet. Most itt ül vele szemben egy keleti ember, aki bár az ellensége, mégse utálja, hanem inkább különösnek találja.
-Maga lengyel, ugye? Hogyhogy ide jött, Kievbe? - kérdezte Wolfgang.
-Igen, lengyel vagyok. Az ok amiért idejöttem, rendkívül hosszú és bonyolult. Annyit viszont elmondhatok, hogy rengeteget köszönhetek a Pártnak és a szovjeteknek. Ha kell, az életemet adnám értük. - szólt elszántan Szpilman.
-Különös. Nem gondolja azt, hogy a Nyugat jobb választás lenne az önfeláldozásra? Szerény véleményem szerint, több potenciál van mondjukazt' Franciaországban mint a Szovjetunióban. Azért remélem a sakkpárbaj során majd nem lesz szándékában kritizálni a nyugat európai bajtársiasságot. - példálózott Wolfgang.
Yuri az asztalra csapva a német fölé magasodott. Hatalmas koromfekete szemei mérgesen csillogtak, a mindig rendezett frufruja pedig most kócosan állt.
-Én lengyel zsidónak születtem, Schneider. Ön tudja, milyen sorsom volt a magafajták miatt? A mocskos, újgazdag németek miatt? A maga népe mindent elvett tőlem : a családomat, a barátaimat, az emlékeimet! Tizenkettő voltam csupán, vili? Az apámból csak egy pamutmaszlag maradt, az anyámból még annyi se. Aztán amikor a Birodalom elbukott, önök nem jöttek minket megmenteni. Tudja ki jött a segítségünkre? A szovjetek. Nem, áh, dehogy a nyugat! És ön még ezt bajtársiasságnak meri hívni? - fakadt ki.
Wolfgang teljesen lefagyott. A lengyel bomba úgy robbant, akárcsak egy Molotov-koktél. Csak nézte, ahogy az őszes hajú lihegve visszaroskad a székébe és arcát a kezeibe temeti.
-Mi ketten...mi ketten nem vagyunk jóba, Wolfgang. Soha nem lehetünk jóba. - motyogta.
Wolfgang feltápászkodott. Csakugyan igaza van Yurinak. Nem lesznek ők sohase jóba. Mintha két külön világban élnének. És igazából, tényleg ez van. Teljesen más az értékrendük. Yuri szétszedi őt ha kell. Tele van gyűlölettel és haraggal. Rossz lenne az oroszlán bajszát huzigálni a sakkbajnokság előtt.
-Nos, Szpilman...nem akartam önt megbántani. Most pedig, ha engedi, távoznék. - állt fel Wolfgang, majd a lengyel mellé sétált.
-Menjen, csak menjen! - legyintett a lengyel olyan "nekem minden mindegy" módon.
-Találkozunk a meccsen. Vigyázzon magára!
-Meglesz. Meglesz... - sóhajtott Yuri.
Wolfang úgy látta, jobb lesz indulni. Ahogy baktatott fel a lépcsőn, a reggelin gondolkozott. Basszus, kurva jó, már az első nap összeveszett a másik szekundással. Zseniális, tényleg! Vajon ezt hogy mondja majd el Andrew-nak?
Ahogy belépett az ajtón, a mai nap már másodszorra, az ágyának esett. Idegesen forgolódott és vagy hatszor a falnak vágta a párnáját. Az a hülye Szpilman! Miért lett ideges? Nem ő tehet arról, amit a Harmadik Birodalom tett. Buta liba! Azt se tudja kire haragudjon, így hát a világra haragszik. Ki nem állhatja az ilyen alakokat!
-Basszameg! - üvöltött a megtépázott párnába. A másik szobában egy koppanás, majd egy fájdalmas felszisszenés hallatszott. Talán egy kicsit hangosan adta ki a haragját. Sóhajtva átbaktatott a másik szobába, majd a földön gubbasztó Moore-ra nézett.
-Bocs. Kicsit ideges vagyok. - vont vállat, majd felsegítette barátját a kemény fapadlóról.
-Máskor kicsikét hallkabban, ha kérhetem! - szólt rágalmazóan barátjára Moore, majd elmosolyogta magát.
-Ne akadj ki, légyszíves! - nézett rá bűnbánóan Wolfgang.
-Mi az? - kérdezte vidáman Andrew.
-Összevesztem a szovjet szekundással. - nyögte ki Wolfgang, mire az amerikai bajnok álla vagy hét métert esett. C'est con!