Tánc az esőben

Egy homokszemből vihar

Csöndesen,remegő kézzel kulcsolom át térdeimet. Elmélkedem a sorsom nagy hibáján. Hol rontottam el? Hol lettem ilyen? Mikor veszítettem el mindenkit? Mikor lett volna még idő mindent helyrehozni?

Mindenem van,de semmim sincs.

Talán ott kezdődött mikor kicsi voltam? Igen, emlékszem. Öt éves voltam,amikor először szállt homokszemként vállamra a kapzsiság,melyet lefújtam könnyedén. A nap sugarai megvilágították a levegőben a parányi szemcsét. Láttam,ahogy ring finoman a levegő molekulák között és visszahull reám. Viccesnek tartottam,ezt az új dolgot. Játéknak indult,mert mindig visszatért. 

Aztán,

minden kezdett átformálódni. Hamar megszoktam a rajtam letelepedő porszemet,hozzám nőtt. Eddig minden szép és jó  volt. Ahogy nőttem, telt az idő felettem, úgy a kis lakó is szaporodott. Kettő, három szem, később egy kisebb kupac domborult nyakam mellett.

Általános iskolában alsó tagozatban nem engedtek játszani a többiek: 

-Menj innen, mindig elveszed a labdát és azt mondod,hogy te akarsz vele játszani, az a tiéd. Nem! A miénk! Nem szeretjük az ilyen gyerekeket,menj el!- hangzott az egyik diák szájából. 

Évről évre ez ment. Szinte senki se szeretett és ez nem alakult máshogy más helyen sem.Nem tanultam a leckékből. Egyre önzőbb lettem. Így lettem nagykorú. Az tárgyak kisajátításának vágya elvakította szemeimet. A zsugoriságom húszas éveimre a vállamról pereget le a zsúfoltságától, a lábamat és a fejemet  is belepte. Az orromig se láttam el. 

Az egyetem alatt az a kevés barátaim is elfordultak tőlem:

-Nem tudok több szeretetet adni,azt is elnyelnéd és magadba zárnád,anélkül,hogy azt egy kicsit is viszonoznád. Becsültem és felnéztem a kitartásodra, azonban rájöttem,te csupán azért vagy elszánt,hogy mindent megszerezz magadnak. Nézz magadba! Kielégített vagy tárgyi birtoklás terén. De belül? A lelked üres és undok. Nincs benned semmi empátia, jóakarat, szeretet.  Hiába ülsz selyem közé, hiába ékesíti nyakadat a legszebb ékszer, ha belül haldoklasz. Elveszítetted a jóságot, a szeretetet, a bizalmat, mindent amit nem lehet megvenni.Csupán némi remény maradt ,bízva abban,hogy egyszer észhez  térsz.- így engedett el az utolsó barátom is az életéből.

Mindenem van,de semmim sincs.

Bezárkóztam a világ elől vagyonomba. Hamis barátokat vettem,akiket az ablakon dobtam ki, fizikai értelemben is,mert ráeszméltem,hogy mit sem érek vagyonnal a kezemben,ha lelkem koldus. Fájdalom kezdett el szívemben uralkodni,mert az egész testemet belepi a kapzsiság. Túl makacs voltam belátni a többiek igazát.Futóhomokként nyel el az önzőség. Megdörzsöltem szemeimet, letöröltem a koszt, akkor láttam be,mindent elhibáztam. Lélegzetem lassú,a tüdőmbe kerülő portól. A hangszálaim berekedtek. Nem tudok segítségért kiáltani.

Mindenem van,de semmim sincs.

Csöndesen,remegő kézzel kulcsolom át térdeimet. Elmélkedem a sorsom nagy hibáján. Változtatnom kell!

Elszánva állok fel és adományozok el mindent. Szegényen megtapasztalhatom,milyen is megbecsülni valamit,mert sose tudod mikor veszíted el. Ha nem adhat meg az ember magának mindent,abban az esetben jobban oda figyel mindenre. Ha már nem lehet egy szolgáltatás, tárgy, ingatlan vagy bármi megvásárolható az övé nagyobb hangsúlyt add a szellemi gazdagságra. Kinek lelke boldog és szeretettel telt az mindenkinél gazdagabb,akkor is ha a társadalmi rang legalján áll.

Megszabadulok mindentől,mely kapzsivá tett. Bár lelkem még akkor is szegény marad,amíg nem nyújtod kezed,mely a futóhomokból kiránt és segít boldognak lennem.

Semmi nélkül is gazdag tudok lenni.