You shouldn't look at me /SZÜNET/

𝟏.

Az autóm felé veszem az irányt a tankönyveimmel a kezemben. Nyár utolsó heteiben járunk, így egy fehér pánt nélküli topot és egy sötét kék színű szoknyát vettem fel. Derekamig érő szöké-barna hajamat egy erős copfba fogtam össze. Napszemüvegem a fejemen pihent, amit így utólag megbántam, mert alig látok el a tűző naptól.

A kocsi tetejére pakolom fel a könyveket, majd a táskámban kezdek turkálni a slusszkulcs után. Amint megtalálom ki is nyitom a járműt. Az összes ajtót kitárom, hogy a meleg elmenjen. A könyveket berakom a hátsó ülésre, a kistáskát pedig az anyósülésre dobom. Gyorsan írtam egy üzenetet barátnőmnek, hogy az ő könyveit is átvettem, mivel ő még nagyban nyaral a családjával és a barátjával a tengerparton. Az iskolámra pillantok. A város legjobb középiskolája, a Stonewall High School. Sok híresség járt ide, emiatt is szeretne az összes fiatal ebbe az épületbe járni. Őszintén csodálkozok, hogy még nem lett turista látványosság.
Miután megbizonyosodtam hogy a kocsiban már nincs olyan kánikula mint akkor amikor kinyitottam azt, bemerészkedtem. Tizenhat éves koromban örököltem meg Lory-t, aki már a családunk tulajdona tíz éve. Kicsit öreges már, nem hiába hívjuk öreglánynak, de tökéletesen működik. Még ha tönkre is menne, nem lenne szívünk kidobni, a családhoz nőtt. Az autót beindítanám, de az nem akar beindulni. Mégegyszer megpróbálom, de továbbra se semmi.

- Gyerünk Lory, mi lesz már! - ütögetem a kormányt. - Nem igaz! - hajtom rá a fejemet. - Akkor jöjjön az autó vontató. - motyogom egy idő után a táskámért nyúlva, hogy kivegyem a készüléket belőle. Éppen tárcsáznám a számot, amikor kopogtatnak az ablakon. Oldalra nézek és egy férfit pillantok meg. Haja kicsivel sötétebb mint az enyém, a szeme tökéletesen passzol hozzá, hisz az is barna, akárcsak a haja. Kissé borostás, így arra merek következtetni, hogy a húszas éveiben járhat. Mosolyog, integet felém, így letekerem az ablakot, hogy beszélni tudjunk. - Segíthetek valamiben? - teszem fel a kérdést.

- Igazából én szeretnék segíteni. Láttam, hogy nem indul be az autó, és egészen jól értek ezekhez, esetleg szabad? - ó édes istenem, ugye nem nézte végig ahogy püföltem a kormányt? Bólintok, és kiszállok a kocsiból. Felnyitom a motorháztetőt, amiből nagy füst jön ki. Köhögni kezdek, de a férfi azonnal odaugrik. - Látom is mi a probléma. - emelkedik fel. - Nem tett jót az autónak a meleg, túlforrósodott. Pihentetni kell, ameddig nem hűl vissza, addig nem fogod tudni beindítani. - ugye csak viccel? Ebben a melegben mikor fog visszahűlni? Hogy jutok haza?

- Akkor, ha jól értem, én ezzel a kocsival ma nem fogok tudni hazajutni. - nézek rá, mire bólint. Ó, hogy az a... - De jó. - sóhajtok, és kipakolni kezdek. Ismét fel vagyok pakolva, a járműt nagy nehezen bezártam, majd a földre lepakolok.

- Tud valakit, aki hazaviszi? - kérdezi udvariasan az idegen.

- Hívok egy ubert, aztán jó is vagyok, de köszönöm a segítséget. - mosolygok, és már keresem is a sofőrt aki többségében hazaszokott vinni. Naná, hogy nem elérhető. - Úgy néz ki gyalogolok. - kapom fel a cuccaimat és megindulnék, amikor elém lép.

- Szívesen hazaviszem, csak mondja meg, merre lakik. - veszi ki a kezeimből a könyveket. - Ó, irodalom! Kedvenc tantárgyam volt. - húzza össze a szemét. - Reina Bradley? - pillant rám.

- Ő a legjobb barátnőm, csak megkért, hogy hozzam el a könyveit. - mosolygok. - De igazán nincs szükség rá, hazasétálok. - nyúlnék a tankönyvekért, de arrébb megy. - Na, kérem szépen!

- Én pedig kérem, hogy jöjjön, ígérem nem vagyok sorozatgyilkos, jöjjön! - indul a kocsi felé.

- Minden sorozatgyilkos ezt mondaná. - sóhajtok. - Egyébként ne magázzon, nem vagyok őskövület! - futok utána a szandálomba. Utolérem, és kinyitja az anyósülés felőli ajtót. Beszállok, majd beül mellém.

- Rendben, akkor mostantól tegezzük egymást, és kérlek áruld el, merre laksz kedves....

- Kathleen. - mosolygok, majd elmondom a lakcímemet.

- Rendben Kathleen, én Tony vagyok, örülök, hogy megismerhettelek. - pillant rám.

- Én is, és köszönöm, hogy segítesz, sokat jelent. - őszintén szólva fogalmam sincs mihez kedztem volna, ha nem bukkan fel Tony. Így, hogy egymás mellett voltunk jobban meg tudtam nézni magamnak. Egy tetoválás díszelgett az alkarja belső részén. Valamilyen idézet volt rajta, de sajnos nem bírtam elolvasni. - Mondcsak Tony, dolgozol valamit? Vagy még tanulsz? - teszem fel a következő kérdéseket, hogy ne kínos csendben üljünk.

- Tavaly végeztem az egyetemmel, holnaptól pedig már munkám is lesz, ma este kapom meg az összes jövendőbeli munkáltatómtól a válasz levelet. - mesél boldogan. - Amióta az eszemet tudom azóta ezt a szakmát szerettem volna megtanulni!

- Ennek őszintén örülök, hogy sikerült az álmaidat teljesíteni, remélem nekem is fog. - óvatosan rámpillant, de vissza is néz az útra.

- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog Kathleen! Ha jó egyetemet választottál, akkor nincs semmitől se félned. - elfordítottam a fejemet. Biztosan azt hiszi, hogy egyetemista vagyok, máskülönben miért állt volna le velem. - Tényleg, milyen szakra fogsz járni?

- Történelem. - elvégre nem hazudtam, tényleg arra fogok majd kettő év múlva járni, amint végzek a középsulival.

Az utcámba lekanyarodva nem sokáig kellett vezetnie Tony-nak, és meg is állt. Segített kipakolni, majd búcsúzkodni kezdtünk.

- Köszönöm a segítséget, mivel tartozok? - keresem a pénztárcámat, de a férfi nem hagyja. - De komolyan, ez így kellemetlen!

- Hagyd Kate, nem tartozol semmivel. - fintorgok egyet a becenév hallatán. Nem nagyon szeretem ha becéznek.

- Akkor tartozom eggyel! - kapom elő a telefont és felé nyújtom. Értetlenül néz a készülékre. - Írd bele a telefonszámodat, így el fogjuk tudni érni egymást. - Tony bepötyögte, megcsörgette saját magát. - Remek, ez esetben remélem még látjuk egymást Tony!

- Én is Kate! - száll vissza az autóba és elhajt.

Amint belépek a nagy kapun kapásból a három macska plusz a kis tacskó kutya szaladnak felém. Sikerül nem elesnem bennük, így a kertből át tudtam menni a bejárati ajtóhoz. Apa valószínűleg alszik, éjszakás lesz ma is. Öcsém a szobájában játszhat, a húgom meg a barátnőivel beszélget. Most kezd igazán belemenni a kamaszkorba.
A szobám ajtaját kitárva a könyveket leraktam az asztalra, utána pedig az ágyra dőltem. Borzasztóan meleg van, nehezen is viselem el a hőséget, jobban szeretem a telet. Akárcsak anya szerette.
Nehéz volt nélküle felnőni, idáig eljutni. Apa a mai napig nem tudja túltenni magát rajta, folyamatosan olyanokat mond, hogy az ő hibája. Ahogy közeledünk a halálának az évfordulójához újra rémálmok törtek rá. Szívem szakad meg érte, de a pszichológus annyit mondott, hogy ezzel neki kell megküzdenie egyedül.

Estefelé a telefonom csipogott egyet, amitől azonnal mosolyogni kezdtem, mert Tony neve villant fel.

Tony üzenete: Gondolkodtam, mi lenne ha holnap elmennénk egy étterembe?

Kathleen üzenete: Lehet róla szó, de én fizetek ;)

Tony üzenete: Biztos nem, milyen úriember lennék, ha hagynám?

Kathleen üzenete: Tony, kérlek, eléggé úriemberes voltál már ma is! Most én fizetek, így egálban leszünk.

Tony üzenete: Nekem már annyi is elég, hogy eljössz erre a randira ;)

A szívem kihagyott egy ütemet. Randi. Nem lehet, elvégre felnőtt, én meg kiskorú. A telefont kikapcsoltam, az asztalom fiókjába helyeztem. Ha jót akarok neki és magamnak, ezt nem csinálhatom meg. Ki tudja, lehet többé nem is fogunk találkozni...

Mekkorát tévedtem!