Semmi sem az, aminek látszik

Miért is (nem) voltunk barátok?

Idő elteltével rá kellett jönnöm:

mi sosem voltunk barátok.

Mindig ott voltam, de te kihasználtál. Azt hittem barátok vagyunk, te is mindig azt mondtad. Ha valaki régóta "ismer" valakit, az nem azt jelenti, hogy barátok. Az a baj az emberekkel, hogy a barátság fogalmát túl leegyszerűsítik. Az nem barátság, ha megkérdezzük a másikat hogy van vagy megiszunk vele egy sört vagy lelejmoljuk cigivel, aztán eltűnünk. 

De még ahhoz is béna voltál, hogy megszerezz magadnak egy munkahelyet segítséggel, majd nem jött össze és előadtad a fontos embert, hogy ilyenekre nem érsz rá. Úgy volt, hogy Karácsonykor találkozunk. Találkoztunk. Adtam egy saját készítésű pólót. Nagyon örültél neki. Mondtad, hogy majd én is kapok valamit. Nem szeretek ajándékot kapni, adni jobban. Elvileg ismerjük egymást, kíváncsi voltam, hogy mi lesz az. Eljött az év első napja. Kaptam egy lemezt, de tudtam, hogy csak azért adod, mert neked már nem kell, hiszen az új ott virit a lemezlejátszó mellett. Adtál könyveket is... amiket anno rajtam keresztül akartál megszerezni, de nem adtam őket. Azokat is azért adtad, mert neked meg volt új kiadásban. Nem vagyok szemét lerakat. A lemez és a könyvek is megvoltak nekem... ennyire voltunk nagy barátok, ennyire ismertél!

Ritkán kerestelek, mert mindig te hívtál, hogy mi újság, fussunk össze. Én csak párszor kérdeztem meg. Adtam kölcsön pár lemezt, amikor visszaadtad tudtam jól, hogy sose találkozunk többé. Akkor éreztem, hogy ennek vége. Minden szó nélkül leléptél. Nem értettem, hogy miért. Magamban kerestem a hibát, de nem találtam. Rájöttem te voltál gyerekes hozzám képest. Egyszer nem vettem fel a telefont, mert Mamó 90. születésnapját ünnepeltük és nem értem rá. Ugyanakkor totál ki is ment a fejemből, hogy kerestél. Másnap este kaptam egy üzenetet: "Jó, ha nem hívsz vissza, akkor ne is keress a továbbiakban sem." Gondolom bántotta az önérzeted, hogy nem tudtál aznap lehúzni cigarettával és valaki nem úgy ugrik, ahogy az úri fiú fütyül. 

Egyre ritkábbak lettek a találkozások. Akkor se sokáig értél rá, maximum addig míg elszívsz egy cigarettát és léptél is. Hirtelen sose értél rá úgy, mint azelőtt, amikor kerestél. Éreztem, hogy ez már a végjáték.
Nem mondtam el senkinek, de az egyik rokonom meghalt. Valahogyan tudomást szereztél róla. Írtál. Akkor már fél éve nem beszéltünk. Természetesen előadtad az elméletedet, hogy biztos öngyilkos lett a súlyos depressziója miatt. Szó nem volt ilyenről, ezt is te képzelted bele a történtekbe. Betegsége nem lehetett, úgy gondoltad, hisz találkoztatok. Igen, egyszer találkoztatok és alig beszéltetek. Az még mindig nem azt jelenti, hogy ismeritek egymást. Engem sem ismersz és sosem ismertél! Attól, mert szeretjük ugyanazt a bandát és filmet az még nem azt jelenti, hogy ismerjük a másikat és a legjobb haverunk. Rám sem voltál tekintettel, hogy mit élhetek át. Teljesen kikeltem magamból, hogy hogy lehetsz ilyen hülye, hisz nem is ismerted, s még te voltál felháborodva, hogy miért hülyézlek le. Azt mondtad kétszínű vagyok, de összetévesztetted a két embert. Az unokatestvéremmel keverted össze a másik illetőt, akiről szó volt. Ennyire ismered jól az embereket. Fel sem ismered őket. Akkor is iszonyat okosnak érezted magad. Azt hitted te vagy a következő Sigmund Freud, pedig csak egy unatkozó kisgyerek voltál, aki nem találta helyét a világban és megpróbálta elhitetni, hogy ő egy fontos és nagyon okos valaki. Hirtelen a manipulációs képességeid csődöt mondtak, veled együtt. Érezted, hogy valaki átlát a szitán, elbuktál. 

Mindig mondtad, hogy elmegyünk ide-oda. Semmi sem lett belőle. Ahogy kimondtad el is felejtetted vagy arra gondoltál biztos nem fogok emlékezni rá. Sok mindenre emlékszem, amit mondtak nekem, bár mennyire is azt gondolják, hogy csak egy buta lány vagyok, aki nem vitte többre, mint az újságos stand. Tudtad, hogy milyen sebezhető vagyok, hiszen gyászoltam egy rokont és egy kapcsolatot is, de  úgy látszik egy mérgező barátságba sikerült ismételten belelépnem. Beszélgetni nem tudtunk: mindig ugyanaz volt a téma: Te és a felületes dolgaid, ami nem érdekelt túlzottan, de szerintem még a barátnak mondott embereket se. Ugyanaz a lemez pörgött mindig. Ha eltért a véleményünk, akkor háborogtál, erősködtél és nem fogadtad el más gondolatát. Esetleg udvariasságból megkérdezted hogy vagyok, ami igazából sosem érdekelt. Tudatalatt féltem volna veled bárhová is elmenni, éreztem, hogy valami nem stimmel nálad. Valami nem egész. Előadtad, hogy milyen felnőtt gondolkozásod vagy és sok mindent éltél meg külföldön segélyszervezettel. Akárhogy próbáltál kimászni a ficsúri szerepedből, annál inkább bizonyítottad az ellentétjét. A múlt, az elmúlt, nincs többé! Az emberek a jelennel szoktak foglalkozni vagy a jövőjükkel, nem azzal, ami már elmúlt és azt lobogtatni a levegőben. Gondolom rájöttél, hogy a "múltadon" kívül nem tudsz semmit sem felmutatni. Mindig mondtad, hogy mennyire ismered az embereket. Nem is a jelenben, hanem a saját megragadt múltadban élsz.
Már látom: egy manipulatív pszichopata vagy. 

A kutyám figyelmeztetett, hogy nem vagy jó ember. Amikor be akartál jönni úgy ugatott, hogy alig bírtam visszafogni, annyira ugrott volna neki a torkodnak és a szájából is fröcsögött a nyál. Attól, hogy van háziállatod az nem azt jelenti, hogy szeretnek az állatok. Mivel az állat melletted nevelkedett, ezért kétlem, hogy neked támadna a saját ebed. Túl sok jel volt veled kapcsolatban, amire nem hallgattam.

Egy utolsó találkozást kicsikartál belőlem, s én olyan jószándékú voltam, hogy belementem. Találkozzunk! Furcsa érzés kerített hatalmába, amikor kinyitottam a kocsi ajtaját. Beszálltam az autóba. Nem mondtad hová megyünk, csak mentünk. Furcsán negédes voltál, ami rémisztő és egyben színpadias volt. Nem akart elmúlni a furcsa, szorító érzés a mellkasomból. Elkezdett szemerkélni az eső. Megálltunk, most nem kértél egy cigarettát, ahogy szoktad. Hanem a sajátodból vettél, ami furcsa volt. Mindig tőlem kértél 1-1 szálat, amikor találkoztunk és most meg sem kínáltál.  Vettem pár mély levegőt és kiszálltam a járműből. Vizes volt az ablak, nem lehetett se ki, se belátni, rendesen beeredt. Köd is kezdett leszállni a sötétség mellé. Nem tudtam hol vagyunk, nem volt ismerős a környék. Csak annyit láttam, hogy földúton vagyunk, sehol senki, csak a kietlen pusztaság néhány fával tarkítva. A bakancsom teljesen elsüppedt a sárban. Kellemetlenül éreztem magam, mentem volna már, nem akartam ott lenni. Éreztem, hogy valami furcsa, nem tudtam megmondani mi. Ez csak egy rossz érzés. Ahogy becsuktam az ajtót magam mögött a szívem úgy dobogott, mint ami menten ki akar ugrani a helyéről és elrohanni. A lábaim földbe gyökereztek, mintha a sár elemi erővel lehúzott volna. Mindig is jó megfigyelő voltam, de úgy éreztem most vége mindennek. Valaki felettem áll és nem tudok mit csinálni. Mintha a kezeim is meg lettek volna kötözve, teljesen lefagytam, mozdulni sem tudtam. 

- Hova hoztál? Mi ez az egész?- kérdeztem elrejtve félelmemet.
- Miért fontos ez? Neked már úgyis mindegy! - mondta elsötétült tekintettel.
Láttam, hogy valami van a kezébe, amit a háta mögött rejteget. Éreztem, hogy szaladni felesleges, hiszen utol ér hamar. Tudtam, hogy baj lesz, éreztem mielőtt elindultam, de  úgy gondoltam beszéljük meg és zárjuk le ezt a fene nagy barátságot, ami sosem volt az. Kívülről láttam magamat, mintha egy filmet néznék, mintha az a lány a pusztaközepén állva a ködben  nem is én lennék. Nem tudtam mit csinálni, megriadtam, ugyanakkor teljesen megbénultam.
Hamarabb a földön találtam magam, mint gondoltam. Egy tompa tárggyal fejbe vert. Ömlött a vér az arcomba a sebből, megpróbáltam menteni a szar helyzetet, addig kúsztam a sárban a kihalt út felé, amíg erőmből futotta. Ha már én magam nem tudtam elszaladni. 

Az utolsókat rúgtam! 

Próbálkoztam életben maradni...

... de mindhiába!

Sosem így akartam meghalni!

Szerencsére már semmi közünk egymáshoz és nem is lesz soha.
... és még milyen szerencse, hogy sosem ismertél...
... igazán!

Mi soha sem voltunk barátok!

(folyt köv.)

˘˘

˘˘

˘˘

˘˘

˘˘

((( Jelen(t)ések az égből )))

Nem hallgattam arra a kicsi belső hangra, s így jártam. 
Elmondjam mi történt utána? Hm... hát jó! Miután élettelen testemet elvonszolta és elásta az esőtől nedves földbe, előtte még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a hajamból kitépjek el jó köteget, s amíg ő kiszállt az autóból, addig volt időm elrejteni a szálakat a járgány hátsó ülésen, a sofőr felőli oldalon és a padlózatba beletaposni a hajszálaim. 

Jó, hogy esett az eső! 

Így megkapta azt az illúziót is,
hogy minden nyom eltűnt utánam...

... a részletekre sosem figyelt...
... velem ellentétben!

Mindig is gyanús voltál nekem:
nem szereted a kávét!