Semmi sem az, aminek látszik

A vonat

Egy gyönyörű, őszi, ködös este teljes lelki nyugalommal átmentem fákkal szegélyezett útszakaszon, majd két vasúti sín tárult a szemem elé, amik később egybeértek. Felettem egy autó felüljáró volt, ami már akkor hemzsegett az autósok türelmetlenségétől, dudálásától és a dühtől. Ilyenkor arra gondoltam mennyire jó, hogy nekem nincsen autó, s jogosítványom. Megspórolom a napi agyérgörcsöt, hogy kiérjek a városból.Két kisebb emelkedő, kővel beöntött domb tárult a szemem elé. Nem akartam megkerülni az egészet, siettem is. Sietnem kellett, mert sötétedett és a köd is  kezdett leszállni. Vigyázni kellett felfelé és lefelé a vasúti töltésen, mert apró kövekkel volt feltöltve a domboldal. Könnyen eleshettem, ahol még a kutya sem talál meg. 

Egy megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajtam, ahogy a kis emelkedőn, ami tele volt rakva kis kövekkel, így csúszott eső után. Igyekeztem sietni a másik sín felé, hogy átjussak a célhoz. A rossz érzés teljesen a hatalmába kerített, mintha ráült volna valami a mellkasomra és nyomott volna visszafelé, hogy ne tegyem. Nehezemre esett levegőt venni, de mentem tovább nem foglalkozva ezzel az érzéssel.  

Lejtmenetben megcsúsztam, de szerencsére nem estem el. Csak a cipőm lett kicsit koszos. Nem foglalkoztam vele. Nagyon nyomott a mellkasom a negatív előérzet miatt. Ezzel a rövititéssel legalább 5 percet megspórolok. Igyekeztem elterelni a gondolataim. Arra gondoltam, hogy mit fogok csinálni, ha letérek erről a pokoli útról, amit kiválasztottam magamnak. ahogy elgondolkoztam neki is figyeltem és a lábam beszorult a dupla sín közé, akármit csináltam nem jött ki. 

Teljesen elvesztettem a fejem. A legrosszabb forgatókönyvek jártak a fejemben. Tudtam, hogy nem így lesz, de minden kép elém kerül az elmém bugyrából. A lábamat próbáltam rángatni, kihúzni, de elmondhatatlanul fájt. Húsz méterre tőlem volt egy jelzőlámpa, ami a vonatoknak volt felállítva, hogy megálljanak a sorompónál az autósok miatt. Szerencsére piros volt, majd ha zöldre vált akkor kell megijedni. Teljesen leszállt a köd. Nem láttam semmit, csak a halvány színes fényt. 

Nagyon szorongtam, hogy mi lesz. Idővel el is dagadt a lábfejem, éreztem, hogy lüktet, s mozdítani sem bírtam. Így esélytelen volt, hogy kiszedjem. Átkoztam magam, hogy a könnyebb utat választottam és nem kerültem meg a vasúti sínt, akkor most nem itt tartanák. Nagyon okosan eszembe jutott, hogy hátha ki kellene hívnom a mentőket, de szerintem biztos azt hinnék, hogy ez egy kamuhívás. annyira abszurd ez az egész. Hihetetlen! Mennyi volt ennek az esélye?

Hideg őszi este volt, persze egy lélek sem járt arra. Ez is annyira tipikus, amikor kellene valaki senki sem jár a környéken. Furcsa volt, hogy nem jön vonat. Fél óra telhetett el mióta beszorult a lábam. Folyamatosan fordultam hátra, hogy a lámpát lássam, hogy még mindig piroson állt. Nagy nehezen rászántam magam és felhívtam a mentőt. Természetesen a központot kapcsolták. 

- Jó napot! Lenne egy kis gondom! A lábam beszorult a sínek közé és nem tudom kivenni. Fél órája itt vagyok.
- Rendben! Hol van pontosan?
- Nem idevalósi vagyok, de egy felüljáró van felettem és mellettem egy parkszerűség Beton járdával és egy autóút is van erre garázsokkal. Több tízemeletes házat is látok.
- Rendben, beazaonosítottuk a helyet! A telefont legyen magánál! Most indul az autó, sietünk!
- Köszönöm!

Letettem a telefont, zsebre akartam tenni, megcsúsztam és a telefont is leejtettem a köves részre, ahogy nem értem el. Fáztam, ugyanakkor dőlt rólam a víz. A lábam iszonyatosan fájt, mert még jobban megrándult a csúszás következtében, megpróbáltam megnézni, már teljesen ellilult és teljesen bedagadt. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan veszik ki innen, pedig száz másik lehetetlen esetet is meg tudnak oldani, ez is biztos könnyen fog menni. Nagyon gyanús volt, hogy nem jön vonat. 40 perc telhetett el a beszorulásom óta.  Viszonylag gyakran szoktak járni a vonatot. Jelent pillanatban addig jó, amíg nem jön a vonat. 

Csörög a telefonom. Hallom, hogy csörög a kijelzővel lefelé esett le, de az okosórám kiírja: Barbi. Vele találkoztam volna, de ugye elkéstem. Felvenni sem tudom a telefont, hogy elmondjam neki mi történt. Egy SMS-t írhattam volna neki. Úristen! Hogyan lehettem ilyen hülye? Múzeumban kellene mutogatni az ostobaságom miatt. Mintha hallanék valami szirénázást, remélem idejönnek vagy legalábbis megtalálnak. Egyre távolabbinak tűnik, hogy kiszabadulok innen. Ismét lever a víz és szerintem ebből tüdőgyulladás lesz. Már a fájdalomtól és a kétségbeesétől alig vagyok tudatomnál. Miért van az, hogy gáz szitukban kapcsol az ember agya, amikor történik a rossz? Felhívhattam volna a vasútállomást, hogy itt vagyok és szóljanak a sofőrnek. Optimista vagyok: ha eddig nem jött vonat, most sem fog!

Messziről látom a mentőfényeit, de nem erre jönnek. Biztos csak helyet keresnek, hogy hol jöhetnek be. Elvégre a mentésnél az a fontos, hogy megmentsük az embert és, ha kell szabályt szegünk. A mellkasomban olyan szintű nyomás keletkezett, hogy alig kaptam levegőt. Gondolom pánikroham lett úrrá rajtam. Azon csodálkozom, hogy szívroham vagy agyvérzés még nem kapott el ebben az egy órában. Megláttam a mentőautót, hogy kanyarodik be, de nem kell jobb a helyzet. A lámpa, amit fél percenként néztem zöldre váltott, mire megfordultam csak két lámpafényt láttam és egy nagy csikorgást hallottam.

Itt a vége!

******

A kórházban ébredtem fel. Kiszabadítottak, pedig azt hittem meghalok. Elvesztettem a sokkhatás következtében az eszméletem. Tele voltam érzéstelenítőkkel és altatóval, nagyon kába voltam, alig éreztem valamit is. Kicsit megnyugodtam, hogy élek. Nem gondoltam, hogy ezt túlélem, mondhatni, hogy újjászülettem. Kerestem a mobilom, de nem találtam, lehet előző este elhagytam, vagy a mentőknek volt jobb dolguk is velem kapcsolatban, mint a mobilom keresni. Elnyomott ismét az álom. Nem gondoltam, hogy bárki is bejön értem a kórházban, hiszen nem is idevalósi vagyok.
Amikor felébredtem, akkor láttam meg a barátnőm fejét. Riadtan nézett rám. Én pedig csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Boldog névnapot", emiatt is találkoztunk volna előző este. 

- Hogy érzed magad? Úristen!
- Jól vagyok, semmi gond! Nem az én hibám volt!
- Tudom, mondták a mentősök, hogy mi történt. Ez egyszerűen felfoghatatlan!
- Éreztem, hogy nem kellene arra mennem!
- Akkor miért tetted?
- Mert siettem, késésben voltam tőled.
- Legközelebb ne... csinálj ilyent! - elakadt a hangja.
- Mi az? Valami baj van? - kérdezem furcsán.
- Az orvosok nem mondták? 
- Nem beszéltem senkivel sem! Elnyomtak a nyugtatók és az altatók, most ébredtem.
- Egy karcolás sincsen rajtad, ami teljesen hihetetlen. Majd el kell menned rehabilitásióra és nem ártana felkeresni egy pszichológust sem. Ezt nem nekem kellene elmondanom, de időkérdése, hogy ezt megtudd .... nincs lábad!