Itt bent (belül) engem nem nyugtat már semmi,
Érzem, hogy permanens fogok tönkre menni,
Furcsa paradigma, pátoszos önreflexió, egy újabb kataklizma,
Önsegítő önismeret, minden reggel új alak, és én újra megismerem,
Velem a Napból egy újabb szelet, elragadom a passzátszelet,
De bennem Alföld, kivül látom a hegyet,
Néha nem tudom mit tegyek, szüntelen üresek a terek,
Emóciós nihil, idegen pillanatok,
Szokatlan, hogy mennyi mindent visszatartok;
Ismerős partok, ismerem magam, ám néha tartok Még
tőlem, vagy Tőled, meg extraként másoktól,
Vajon lesz olyan, ki önfeledten rám gondol?
Csalogatom a csónakom, de túl mély még a tenger,
Fulladozom, van, hogy azt érzem elnyel,
Nem vagyok cápa, lehetnék ragadozó,
Azonban
mindig túl nagy az ára,
Ne bánts ma; látod? Hogy rendkívul lent vagyok,
Csillagok fényében is úgy érzem, hogy megfagyok.
