Kedves Abigél!
Azt kívánom, bárcsak láthatatlan volnék, ám közben ugyanúgy vágyom arra is, hogy észrevegyenek, hogy kinyílhassak, hogy lássanak. De úgy igazán, nagyon igazán, tényleg lásson valaki.
Mindig máshogy érzem. Bevallom, mert Neked megtehetem, - számtalanszor elbizonytalanodom magamban, másokban. De talán mégiscsak kizárólag magamban. Hát hol vannak mások, ha nem bennem? Tükör vagyunk mindannyian.
Próbálok mímelni, utánozni; eljátszani Őket. Színház az élet. Érezni kell valamit.
Talán mégsem kell, csak szeretnék. Olybártűnik, jelenleg görcsösen mást akarok érezni, mint ami valójában lakozik bennem.
Mert hogy az Őz ajtót nyitott, a magával hozott terhére, a székre leült szótlanul, s azóta csak tekint rám némán.
Kínzó némaság.
Elmúlik valaha? Végleg.
Kedves Abigél, hoznál nekem valami csodagyógyszert, amitől olyanná válhatok, mint mindenki más?
Vagy csak önmagammá.
Most egy kicsit mindegy.
