...és aztán hirtelen elkezdtem mindent,- nem hazudok, nem bonyolítom túl,- rémisztően undorítónak találni.
Az emberek, a helyek, az arcok, a hangok, a forgatag, a szagok... Ahogy beszélnek, ahogy járnak.
Utáltam.
Azt is utáltam, amit én csinálok.
Utálom.
Össze vagyok zavarodva.
Nem tudtam, hogy most látok csak tisztán, és valóban ilyen rideg, befogadhatatlan a város.
Vagy pusztán az elmém sajátságos kis játéka ez, ismételten.
Hiszen mi hiányom is lehetne?
Mindenem megvan.
Most pedig mégis utáltam mindent.
