Cassandra Brooks gyűjteménye

1. Fejezet - Emlékek gyűjteménye

Kérlek, legyél törött.
Kérlek.
Legyél hibás.
De a kis porcelánszobor tökéletesnek tűnt. Nem láttam rajta egyetlen repedést vagy karcolást sem.

A lovacska abban a pillanatban lett megmintázva, amikor felágaskodott és két mellső lába szabadon szántotta a levegőt. A hátsó lábai körül tajtékos hullámok kavarogtak, amik egyensúlyban tartották. Sörénye világoskékre volt festve, szinte alig ütött el a fehér zománctól, ami a többi részét borította, a fején lévő szarvat pedig különös gonddal ezüstre pingálták, hogy mindenkinek egyből feltűnjön, nem csupán egy egyszerű ló ez, hanem egy igazi egyszarvú.

Tovább forgattam a kezeim között a kis figurát, amikor egy mély torokhang visszarántott a valóságba. Vissza, a Portobello Road nyüzsgő forgatagának kellős közepébe.

- Ha tetszik, odaadom húsz fonttért - az a bizonyos hang egy köpcös árus rozmárbajsza alól érkezett, aki lustán üldögélt régiségekkel telepakolt asztala mögött. Látszott, nem fűlött a foga ahhoz, hogy feltápászkodjon és szórakoztassa a vásárlóit, inkább csak hagyta, hogy mindenki kedvére válogasson. Az előtte lévő portékák között pedig szó szerint volt minden: ósdi bronz tálak, hajkefék, rojtos terítők, és persze megannyi kis porcelánszobor. Apró pásztorlányka, kiscicák, énekesmadarak és delfinek, mintha egy idős hölgy polcáról söpörte volna be őket. Talán így is volt. A mögötte lévő üzlet sötétkék deszkáin büszkén függeszkedett a felirat: Vernon Admirális régiségkereskedése. Kissé ütött kopott volt és giccses, mégis itt kötöttem ki, miután már fél órája bolyongtam a bazársorok mentén valami különlegesség után kutatva.

Az árus türelmetlenül felvonta a szemöldökét, én pedig eleresztettem egy félénk mosolyt, majd újból szemügyre vettem a kis szobrot. Reménykedtem benne, hogy találok rajta egy foltot vagy egy kis festéknyomot, ami segít lebeszélni arról, hogy megvásároljam. De nem volt szerencsém, ugyanis valóban hibátlannak tűnt.

- Rendben, szeretném - mondtam olyan halkan, hogy a mögöttem elhaladó gördeszkás fiatalok telefonjából bömbölő zene könnyedén elsodorta a hangomat.

- Hogy mi? - Szólt vissza mogorván az árus. Előredőlt és megigazította furcsa franciakalapját, ami most majdnem lecsúszott kerek fejéről.

- Szeretném! - Ismételtem, kicsit hangosabban.
Akár el is kiálthattam volna magam, hiszen nem is vágytam másra, minthogy hazavigyem magammal ezt a kis díszt. Igazából szerettem volna az itteni kincsek mindegyikét hazavinni, csak hát már így is alig fértem otthon a rengeteg tárgytól. Dr. Young szerint gyűjtögető vagyok. De ez teljességgel abszurd. A gyűjtögetők általában mindenféle lomot és haszontalan dolgot szedegetnek össze, sőt, még a szemétben is képesek turkálni, én pedig épp fizetni készülök egy szép szoborért. Ráadásul nekem kizárólag csodás dolgok tetszenek, nem elhajigált ócskaságok. Igenis, remek ízlésem van. Imádom a márkás kiegészítőket, sminkeket, selymes anyagú ruhákat és sálakat, és az egyedi dizájnú cipőket. A szoknyát amit most is viseltem, egy aukción szereztem be, egy 1970-es vintázs darab, egyenesen a Burberry-től. Bárki, aki egy kicsit is konyít a divathoz, messziről felismeri a jellegzetes kockás mintát. A táskámat a múlt héten vásároltam. Amikor elhaladtam a Dior kirakata előtt a New Bond Street-en és megláttam ezt a gyöngyökkel hímzett kis retikült, azonnal beleszerettem. A blúzomat egy jótékonysági boltból választottam. Ez kivételesen nem volt márkás, de vagy háromszor is kimostam extra fehérítővel, hogy elnyerje mostani ragyogását és úgy tűnjön, vadonat új. A fülbevalóimat pedig édesanyámtól kaptam, külön nekem készíttette egy aranyművessel. A pár egyik darabja egy C-t, a másik egy B betűt formált, a monogramomat: Cassandra Brooks. A hajamat is különös gonddal göndörítettem be, a szőke tincsek engedelmesen kunkorodtak az arcom körül, és a sminkemet is minden reggel nagyjából háromnegyed órán át tökéletesítgettem. Egyszóval, nem lehetek gyűjtögető. Éppen ezért nem is baj, ha most kifizetem azt a húsz fontot ezért a porcelánszoborért. Nem igaz?