Cassandra Brooks gyűjteménye

7. Fejezet - Éjjeli fények gyűjteménye

Ami egyszer eltört, már sosem lesz a régi.

- Szóval megvásároltad az unikornist a Portobello roadon - Dr. Emily Young összekulcsolta a kezeit. Arca sápadt volt, főleg ebben a nyomasztó félhomályban, ami a rendelőben körülvett minket. Ostoba kérdés volt. Persze, hogy megvásároltam. Fölösleges volt rákérdeznie, hiszen pontosan ismerte a szokásaimat. Csupán az idegesített, hogy tudtam, mire gondol. Megbuktam. Megint. Minden egyes alkalommal úgy zárult a beszélgetésünk, hogy igyekszem visszafogni magam, ha elkap a vágy, hogy vásároljak. Erre tessék, itt ülök egy újabb szerzeménnyel a kezemben és most elkönyvelte magában és a feljegyzéseiben, hogy Cassandra Brooks egy javíthatatlan csődtömeg.

Dr. Young és én minden csütörtökön találkozunk. Ezt az egy dolgot készséggel finanszírozták a szüleim, a többi hóbortommal ellentétben. Pedig pont ez volt a legnagyobb pénzkidobás. Még az a piros western csizma is jobban megérte, ami rá sem ment a lábamra. Itt ülni mereven egy fotelben, miközben átrágjuk a nyilvánvaló tényeket újra és újra, nem is lehetne fölöslegesebb. Gyűjtöm a tárgyakat, nem tudom feldolgozni az engem ért traumát, kihagy a memóriám. Egyszóval, el vagyok cseszve, és Dr. Young mindezt készséggel megállapította, heti csupán százhúsz fontért.

- Elhoztad? - Kérdezte. Egy régebbi egyezségünk szerint ha vásároltam valamit, be kellett hoznom, hogy átbeszéljük, valójában nincs is szükségem rá.

Elővettem a táskámból a kis szobrot, vagyis annak két darabját. Még ilyen állapotban is gondosan becsomagoltam egy szalvétába. Felraktam az asztal közepére, és a bosszúság újult erővel öntötte el az arcom. Szánalmasan mutatott. Ha úgy hozom be, mint ahogyan a Portobello Road-on megláttam, talán megérti... de a tollas kalapot sem értette, sem a régi fotóalbumokat vagy a karácsonyfadíszeket.

- Hogy történt? - Kérdezte szenvtelenül Dr. Young.

- Volt egy kis baleset - húztam el a szám.

- Van már jó néhány porcelán figurád, nemde? Valójában nincs szükséged egy újabbra. - Folytatta ugyanolyan unott hangszínnel. Na ne már. Persze, hogy szükségem volt rá. Valójában csak erre volt szükségem. Ennek ellenére bólintottam, mintha egyetértenék. Mindig ezt csináltam. - Szóval te is úgy véled, hogy nincs rá szükséged? Akkor mi lenne, ha most hazavinném magammal?

Kinyújtotta a kezeit az asztalon lévő unikornis darabjai felé. Most már mindegy, nem igaz? Nem érdekel. El is viheti, már csak szemét.

De abban a pillanatban, ahogy hozzáért volna, felugrottam a székemből, és kikaptam az ujjai közül.
SOHA!

Pislogtam párat, mert magam is meglepődtem ezen a heves reakción. Nem kellene már ragaszkodnom egy ilyen vacakhoz. És mégis, a gondolat, hogy már megint elvesznek tőlem valamit, megőrjített.

Dr. Young megadóan csóválta a fejét, mintha fölösleges lenne bármit is hozzáfűznie. Veszett ügy vagyok. Tudtam, hogy sosem leszek már az a lány, aki voltam. Tudtam.

- Ez mind róla szól, nem igaz? - Kényesen ügyelt, hogy ne ejtse ki a nevét - Róla, aki elvett tőled mindent. Most pedig ragaszkodsz mindenhez, amid van, vagy egykor volt.

Már megint megpróbált megfejteni. Annyira gyűlöltem ezt a részt.
Kicsit előrébb hajolt, és szorosabbra kulcsolta a kezeit. Talán megijesztette a testhelyzetem, mert úgy öleltem magamhoz az egyszarvút, mintha a gyerekem lenne, vagy valami több millió fontot érő műkincs.

- Tanulmányoztam az eseted - mondta, és a hangja kissé ellágyult - az összes orvosi aktát. Minden jelentést, sőt, még az újságcikkeket is. Nem szeretném, ha azt gondolnád, olyasvalakivel beszélgetsz, aki nem ismeri eléggé az állapotodat.