Cassandra Brooks gyűjteménye

5. Fejezet - Liam gyűjteménye

Gyűlöltem a virágokat.

Gyűlöltem az émelyítő illatukat, harsány színeiket, ahogy próbálták magukra vonni a figyelmet és kitölteni a teret. Mintha bármi szépség lett volna bennük, amit érdemes csodálni. Hasznavehetetlenek voltak és gyöngék. A dolog legnagyobb iróniája pedig, hogy az emberek előszeretettel szakították le őket pont azért, mert kedvelték a külsejüket.

A virágok mihaszna, hivalkodó teremtmények.

Az egyetlen ok amiért megkedveltem őket, az Cassandra Brooks.

A hajó lassan ringatózott alattam a Grand Union kanálisán. A tatján ücsörögtem, ahová kitámasztottam egy kempingszéket, néhány kiültetésre váró gerbera mellé. Olyan fáradt voltam, hogy a part menti sorházak összemosódtak a szemem előtt. A hold még ott függeszkedett a halványuló égbolton. Már nem világított meg semmit, csupán várta, hogy elnyelje a végeláthatatlan kékség.

Régóta nem tudtam aludni.

Azt hittem, a rémálmok elpártolnak tőlem, ha mindent megváltoztatok. Ha kihajítom a tárgyakat, amik az előző életemre emlékeztettek, ha elköltözök, új ruhákat hordok, megszakítom a kapcsolataimat, de nem így lett. Azok a sötét gondolatok amik éjjelente nem hagytak nyugodni, egyre csak közeledtek, ahelyett, hogy távolodtak volna.

Ránéztem a karórámra. Ez nem volt olyan drága, mint az a darab amit még akkor viseltem, amikor mindenkinek csak Mr. Harringtonként mutatkoztam be. A mostani ósdi, műbőrszíjas vacak reggel fél hatot mutatott. Általában nyolc körül indultam Cassie-hez, és már a gondolat is megőrjített, hogy ki kell várnom azt a nagyjából két és fél órát.

Bosszantóan lassan teltek a percek. Elidőzött a tekintetem a kacsákon, amik céltalanul köröztek a víz színén, arrébbsodorva néhány sörösdobozt. A fiatalok rengeteg szemetet hajigáltak be ide, amik aztán beleragadtak a békanyálba. Egymás után több, hosszúkás alakú hajó is sorakozott itt, kikötve a part menti betonhoz, párhuzamosan a Kensal Roaddal. Mindegyiket különcök vagy rebellisek lakták. Az előttem lévőben például egy Jazz zenész, a mögöttem lévőben pedig egy alkoholista húzta meg magát. Vagyis saját bevallása szerint életművész, aki már lassan hat éve bújt ki sikeresen mindenféle társadalmi kötelezettség alól. A többieket nem igazán ismertem, csupán látásból. Nem így képzeltem az életemet, és ha bárki megkérdezte volna, hogyan kerültem ide, csak legyintenék, és azt mondanám, hosszú történet.

Feltápászkodtam, hogy visszamenjek a hajó belsejébe. A tér itt hirtelen összeszűkült. Ezt a típust a kanálisokra tervezték, így a szekrénysor majdnem hozzáért a mosogatóhoz. Ha kinyújtottam a karom, meg tudtam támaszkodni mindkét oldalában. A szükséges tárgyakon kívül nem volt itt semmi. A ruháim egy kartondobozban hevertek a gardróbszekrény alján; kockás ingek, egyszerű fehér és fekete pólók, kényelmes farmernadrágok, amiket nem sajnáltam összekoszolni. Nevetnem kellett, ha eszembe jutott, hogy régebben csak öltönyeim voltak, és hófehér galléros ingeim, amiket minden héten leadtam a tisztítóba, még akkor is, ha csak felpróbáltam őket. Nem volt gond, ha tönkrementek. Vásároltam újakat és mindenből a legkiválóbbat. Az ételeket szerettem én magam elkészíteni, az alapanyagokat a főzéshez pedig gyakran öt csillagos szállodákból és kitüntetett éttermekből rendeltem. A hűtőm roskadásig telt egzotikus ételekkel, a régi konyhám pedig nagyjából akkora volt, mint ez a mihaszna kajiba. Most viszont nem tartottam meg szinte semmit, mert nem volt szükségem semmire. Ezért is volt célszerű hajón lakni. Az emberbe akaratlanul is beférkőzött egy ijesztő gondolat, hogy ha túl sok tárgyat halmoz fel, egyszer csak elsüllyed.

Az egyetlen, ami helyet kapott itt, azok a növények. A fennmaradó négyzetcentimétereket zöld levelek borították. Mindenféle alakú és színű virág, amik igyekeztek egy kis fényhez jutni, már amennyi a hajó oldalán lévő ablakokból beszűrődött.