Hóangyal

2.

Szerencsére csak egyszer állunk meg, amíg Erzsébet kihány magából mindent. Mekkora szívás ez a terhesség. Vajon miért éri meg neki ez az egész? Elnézegetem, ahogyan a benzinkút mosdójából halálsápadtan visszatér.

– Nem gondoltál rá, hogy elvetesd? – kérdezem, ahogy beül. Egyszerűen túl kíváncsi vagyok.

– De, gondoltam. – És kinéz az ablakon. – Indulhatunk.

– Oké. Vettem az adást.

Bő negyedóra múlva érünk az utcába. Erzsébet előre dőlve mutatja, melyik ház előtt kell megállnom. Szolid, hófehér falak, fekete kapu, a ház sokkal kisebb, mint amire számítottam.

Nem jönnek elénk, amikor megállunk, ami talán nem is baj. Erzsébet még mindig ugyanolyan sápadt. Csak két folt pirult idegességében az arcára.

– Mit mondanál az utolsó szó jogán? – nézek rá mosolyogva. Annyira borzalmasan néz ki, hátha felvidítom.

– Csak csináld azt, amiben megegyeztünk. Hagyd, hogy én vezessem a beszélgetéseket.

– Tudom, tudom. Ne tűnjek ki nagyon.

Felkészültem, otthon hagytam az összes meleg ingemet és pólómat. Semmi harsány szín, semmi virágminta, semmi selyem.

Erzsébet bólint, majd egy sóhajjal kilöki a kocsiajtót. Én is megyek utána, cipelem helyette a bőröndöket. A kapuban csengetünk, ami meglep. Miért nincs kulcsa a saját gyerekkori házához?

A csengőre a szomszéd kutya izgatott ugatásba kezd. Nagydarab németjuhász. Erzsébet mintha nem is hallaná az öblös hangot, a kapu melletti félcentis lyukon nézeget befelé.

Az idegessége nekem is csomót köt a gyomromba. Úgy döntött, arról sem szól, hogy jövök vele, így a legrosszabbra kell felkészülnöm. Szerinte mindenki utálni fog. Azt mondta, az apja mindenképpen. Az anyja idővel megvehető, az öccsével pedig úgyse fogok találkozni, mert nem jön ki a szobájából.

Nem ijedtem meg, vannak hülye családok, nekem is volt már dolgom egy-két hibbant idiótával, az apját is fogom tudni kezelni. Ha sikeresen leállítom a seggemre markoló kigyúrt faszikat a buliban, csak menni fog ez egy jövendőbeli nagypapával is.

Az anyja szőke, magas, Erzsébet a kiköpött mása, csak fiatalabb verzióban. Csupa szögletes akadékoskodás és ideges mozdulat sugárzik belőle. Meglepetten bámul ránk, amikor kitárja a kaput.

– Nem is szóltál, hogy ma jössz – mosolyog Erzsébetre, majd megöleli. Természetesnek és őszintén vidámnak tűnik, amint felismeri a lányát.

– Ki a barátod? – súgja Erzsébet nyakába. Cinkos hangvétel. Amolyan: miért nem mesélted el, hogy hazahozod a fiút, akivel megismerkedtél a Bibliaolvasó délutánon?

Ha megtehetném, most felnevetnék.

– Gábor – húzódik el Erzsébet, és ahogy rám pillant, látom, hogy könnyes a tekintete.

Kezet nyújtok.

– Váraljai Gábor.

– Hellenbortné Sárdi Éva.

Szép mosolya van, ebben is hasonlítanak Erzsébettel. Kiélvezem a meleg kézfogását, mert nemsokára meg nem tűrt mocsok leszek a házában.

– Tegeződhetünk, ugye? – kérdezi, mire bólintok. Majd újra Erzsébethez fordul.

– Szólhattál volna, hogy vendéget hozol. – Kedvesen feddő a hangsúly. Amolyan: Na de kicsim, szólhattál volna, hogy egy ilyen jóvágású fiatalember fog csatlakozni hozzánk az ünnepekre. Na, csak várj! Mindjárt borul a bili.