Hóangyal

4.

Habár elmúlt a szenteste, elmúlt az ünnep, semmi karácsonyi hangulatom nincsen. Felhívtam anyámékat, de csak rosszabbul érzem magam azóta. Próbálom azzal vigasztalni magam, hogy egy elcseszett karácsony megér ennyi pénzt, vagy hogy egyébként békés és örömteli a Hellenbort családban az ünnep, most csak a megjelenésem, meg Erzsébet terhessége miatt van ennyire síri csend. Semmi ének, semmi ünnepi pompa, pedig még a hó is kitart. Akárhányszor kinézek az ablakon, mindig Máté kipirult arca, ujjainak apró érintése jut eszembe és felforrósodik megint minden. Nem vagyok hülye, tudom, mit jelent. Ezért megpróbálok tenni ellene.

– Talán haza kellene mennünk – mondom Erzsébetnek huszonötödike délutánján. Úgy volt, hogy átjönnek Éva testvérei, de Mátyás lemondta őket. Végighallgattuk a telefonbeszélgetést, mert ebéd közben hívták. Azt mondta, Erzsébet ugyan hazajött, de covidos, így nem mehetnek sehová, és hozzájuk se jöhet senki. Megint az asztalnál ültünk mindannyian, kivéve Máté.

– Szégyellsz? – állt fel Erzsébet, miután Mátyás kinyomta a telefont.

– Még szép. És azóta is tartom magam ahhoz, amit mondtam. Azt ajánlom, fontold meg. – Fenyegető hangjától végigfutott rajtam a harag. – Nem foglak visszafogadni, miután egyedül hagyott a gyerekkel.

– Mátyás, gondolj az Úr Jézus tanítására, hiszen...

Mátyás felállt, majd olyan erővel csapott az asztalra, hogy belerezzentek az evőeszközök. Nem szólt, csak Évára meredt, aki nem folytatta tovább, csak lehajtotta a fejét. Erzsébetre néztem, és Máté szavai visszhangoztak a fejemben. Igaza volt, Éva nem fogja elhagyni.

– Apa! – csattant fel Erzsébet. – Milyen jogon viselkedsz így anyával?

– És te milyen jogon feleselsz vissza apádnak? Nem emlékszel a parancsolatra, hogy apádat és anyádat tiszteld?

Nem szóltam közbe, hagytam Erzsébetet kibontakozni, de az asztal lapjába kapaszkodtam, hogy ha szükséges, felugorjak, és közéjük álljak.

Erzsébet Mátyás szemébe meredt, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá.

– Majd tisztelem, ha kiérdemli – mondta keményen. Ezaz kislány! Sóhajtottam magamban, miközben felemelkedtem a székről.

Mátyás mérgeset fújt, és ő is közelebb lépett Erzsébethez.

– Ezt tanultad a nagy Budapesten? Hogy lenézd a tisztességes, rendes szüleidet? – Erzsébet szája szarkasztikus mosolyra húzódott. Mátyás folytatta. – Minden emberi érzést kiöl a nagyváros. Agymosott birkák lesztek. Csak vigyázz a szádra, mert nem engedlek vissza.

– Pedig vissza fogok menni. Felnőtt vagyok, ott élek, ahol csak szeretnék.

– Valóban? És ki rakta a lakást a segged alá?

Erzsébet összeszorította az ajkát.

– Ennyi. Máris elhallgattál, igaz? Én a helyedben elgondolkodnék, hogy beszélek másokkal. Este úgyis lesz lehetőséged meggyónni a bűnödet a templomban.

– Nem hiszek a templomban – mondta Erzsébet kihívóan. Öngyilkosság. Megértettem, de nem tartottam okosnak, hogy pont azzal basztatta Mátyást, amitől a legkönnyebben kibukik. De Mátyás nem kiabált, nem emelte ütésre a kezét, csak meredt a lánya szemébe. Aztán nyugodtan még közelebb lépett hozzá. Három lépés. Tudtam, ha odaér, valami megpecsételődik, mégsem avatkoztam közbe.

– Úgy – nyújtotta hosszúra az ú-t, és elfogott tőle a hányinger. – Hanem miben hiszel?

Erzsébet nem válaszolt, csak bámult az apja arcába. Vészesen közel álltak egymáshoz. Aztán Mátyás keze felfelé lendült, belemarkolt Erzsébet tarkójánál a hajába, és magához rántotta.