Hóangyal

3.

Hidegháború.

Az elkövetkező három nap csendes, magányos. Vagy Erzsébet szobájában vagyunk, vagy sétálunk a városban kart karba fűzve. Ha nem lennék magamban ennyire magabiztos, ha nem lennék elégedett az életemmel, biztosan irigyelni kezdeném ezt a heteró férfi életet. Még így, minden „felcsináltam egy katolikus lányt” szarságával együtt is könnyűnek tűnik.

December 23-a mintha választóvonal lenne. Reggel, miután Erzsébet mindent kihányt magából, Éva kézen fogja és becsukóznak Erzsébet szobájába. Nagyon remélem, hogy két óra múlva kerülnek majd elő, kisírt szemmel, ölelkezve.

Mátyás nincs itthon. Az elmúlt három napban kétszer láttam. Őszintén nem is hiányzik. Ellennék nélküle egészen január 2-ig.

Nincs mivel lefoglalnom magam, a nappaliban üldögélek, a tévé kapcsolóját nem találom, még a telefonom is a szobában maradt, így az egyetlen lehetőséget választom, ami izgalmat kínál: Mátét.

Amikor bekopogok, senki nem felel. Mintha nem csak vak lenne, hanem siket is. Benyitok.

Megint az íróasztal előtti fotelben ül, fülhallgató a fülében, én pedig beszélni akarok vele. Vajon hogyan hozom rá a legkisebb frászt? Ha megérintem a karját? Ha kihúzom a füléből a fülhallgatót? Ha a térdéhez érek?

Mindenhogyan szar lesz.

A könyökét érintem meg, mire megugrik. De rohadt szar lehet így élni.

– Mit akarsz, Gábor? – húzza ki a füléből a fülhallgatót.

– Honnan tudtad, hogy én vagyok?

– Az érintésedből.

– Dehát még sose fogtalak meg ezelőtt – és valamiért elvörösödik az arcom. Mennyire jó, hogy nem látja. Az egész amúgy egy vicc, csak a vaksága miatt lehet, az hoz zavarba.

– Mit szeretnél?

– Unatkozom – vonok vállat, de nem látja. Semmilyen nonverbális jelemet vagy mozdulatomat nem látja, és ez most megnyugtat. Legalább ilyenkor ellazulhatok egy kicsit. Becsukom az ajtót magam mögött. – Mit hallgatsz?

– Előadást a bionukleáris energia tudományos és hétköznapi felhasználásáról franciául.

Hű, nem gondoltam, hogy ilyen izgalmas témákkal foglalkozik a szobájában ülve.

Aztán elneveti magát.

– Csak hülyítelek. Sorozatot nézek.

És ez az a pillanat, amikor le kell ülnöm.

– Milyen sorozatot?

– A hatalom gyűrűit.

Nem csinálok úgy, mintha tudnám miről beszél. Leginkább sehogy se csinálok, mert el sem indult barátságunkat tönkretenni azzal, hogy a vakságáról kérdezek, totálisan hülye ötlet.

A kék kockás szőnyegét bámulom, és azon kattog az agyam, hogy milyen szar, hogy ő sose láthatja.

– Kérdezhetsz a vakságról, ha érdekel. – A hangjára megrezzenek, pont, mint ahogyan korábban ő az érintésemre.

– Nem fogsz kiborulni?

– Az attól függ, mit kérdezel. – Féloldalas mosolyra húzza a száját.

– Hogy tudod követni, mi történik a sorozatban, ha nem látod? – kockáztatok.

– Audio kommentár, a vakoknak találták ki. A többit meg elképzelem – mondja egyszerűen. – Még az is lehet, hogy a fejemben szebb az egész, pedig jó véleményeket olvastam a látványról.