Egy nagy mosollyal tettem le a telefont az ágyam mellett álló éjjeliszekrényre. Harper küldött egy képet a szilveszteri buliból, természetesen a „Boldog új évet" szabvány üzenet mellől nem tudta azt sem kihagyni, hogy „Ezt tényleg kár volt most kihagynod!"
Nem is vártam tőle mást.
Két egész héten át győzködött, hogy menjek vele és még pár munkatársammal szilveszterezni. De nem igazán volt kedvem. Ha valamikor augusztusban lett volna ez a buli, gond nélkül igent mondok. Most azonban minden változóban volt...nekem pedig eszem ágában sem volt kitenni a lábam a házból.
Így alakult, hogy ma még beugrottam egy pár órára helyettesíteni az egyik munkatársamat a kórházba, majd gyorsan vettem hazafelé egy üveg pezsgőt és közösen búcsúztattam az évet a világ legaranyosabb cicájával: Azulával.
Nagyokat kortyolva kiittam a poharamban maradt utolsó pár korty aranyló italt, majd azt is letettem az éjjeliszekrényre és elnyúltam az ágyamon. Egy újabb nagy sóhaj segítségével pedig átfordultam a másik oldalamra és gondosan felhúztam a paplanomat a fejem búbjáig. Lehunytam a szemeimet abban reménykedve, hogy hamar elnyom az álom, a drága agyam pedig nem most kezd, hajnali két órakor évösszegző számvetésbe.
Szerencsémre nem így volt. Szinte azonnal elnyomott az álom.
Édes volt. Ameddig tartott.
-Megyek már! – Kiabáltam le a lépcsőn ahogy alig az elalvásom után, fél órával már valaki dörömbölt az ajtómon. Harper a szomszédomban lakott, így bár szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy Ő lesz az – szokása volt, részegen hozzám kopogtatni, azt feltételezve, hogy rossz a kulcsa – a biztonság kedvéért gyorsan beléptem a konyhába, előhúzva az egyetlen otthon lévő „fegyveremet": a sodrófámat.
Újabb dörömbölés.
-Harper az ég áldjon meg, mondtam már neked, hogy...- felrántottam a kilincset, a következő pillanatban egy nagyon ismerős, ám nem Harper kinézetű személy dőlt be az ajtómon.
Szó szerint bedőlt.
És szó szerint bűzlött az alkoholtól. Rendesen felönthetett a garatra, ugyanis nem igazán tűnt úgy, mint aki tudja, mi is történik pontosan.
-Hali – varázsolt arcára egy bugyuta mosolyt – jó a buli, mi?
Azzal a lendülettel pedig oldalra fordult és lehányta a kedvenc és legpuhább, legkényelmesebb mamuszomat.
Hát mit mondjak? Szórakoztam már jobban is.
Hálát adtam az égnek, hogy a sürgősségin gyakori vendégek voltak nálunk a hozzá hasonló idióták, így nem kezdtem el én is hányni. Sőt. Gyorsan lerúgtam magamról a cipőmet, majd beljebb vonszoltam a srácot az előszobába, bár ez csak a segítségével ment, majd ülő helyzetbe tornáztattam.
-Légyszi addig ne borulj el, amíg hívok neked egy mentőt! – Álltam volna fel mellőle, de elkapta a karomat még mielőtt megindulhattam volna a telefonomért a hálóba.
-Ne! – Ellenkezett, hangja most sokkal határozottabbnak és komolyabbnak csengett, mint az előbb – ne hívj mentőt! Nem mehetek kórházba!
Felsóhajtottam.
Sejtettem, hogy mitől félt annyira.
Én is olvastam az ügyes-bajos dolgairól. Nem akart még egy botrányt. Ugyanakkor borzasztóan nézett ki. Ez nagyon rosszul is elsülhet.
-Kérlek Ruby...
A nevem hallatára összeszorult a szívem. Emlékszik rám. Még így is.
Felsóhajtottam. Segítettem neki a kanapémhoz kecmeregni. Nagy nehezen leültettem rá, majd a konyhába mentem, hogy egy pohár vizet töltsek neki. Leültem vele szembe. Amikor megitta a vizet, újból rám nézett.
-Borzasztóan részeg vagy, Daniel! – Mosolyodtam el halványan – miért csináltad ezt?
Erre csak megvonta a vállát.
-Tudtam, hogy vigyázni fogsz rám Ruby...mindig is azt tetted.
Hátra billent a feje, a következő pillanatban pedig már horkolt is.
Na persze.
Ennyi idő elteltével az egész olyan, mintha nem is ebben az életben találkoztunk volna először.
Mintha meg sem történt volna.
*
Oké. Van még két másik történet amit befejhettem volna...talán majd ezt. Remélem azért valamennyire szeretni fogjátok, semmi nagy felhajtás nem lesz...csak egy egyszerű, kedves és romantikus történet.
Hamarosan érkezik a folytatás. :)
YOU ARE READING
Friend zoned -Daniel Ricciardo fanfiction-
FanfictionRuby és Daniel évek óta nem látták egymást. Amikor újra találkoznak, meg vannak győződve arról, hogy semmi közös nincs az életükben. Elsodorta egymástól őket az élet, felnőttek, egyikük ápolónő lett, míg a másik autóversenyző. Bár karrierjük tényle...