Friend zoned -Daniel Ricciardo fanfiction-

3.

Alig gomboltam be az utolsó gombot a nadrágomon amikor kopogtak az ajtómon.

-Gyere!- Adtam engedélyt a látogatóm belépésére, miközben felhúztam a zoknimat is gyorsan.

Az ajtó másik oldalán természetesen Daniel állt. Komolyan kezdem azt hinni, hogy a romantikus lányregények és a hősszerelmes filmekben lévő klasszikus nagy jelenetek, nem is annyira klasszikusak és megjátszottak. Mert bármenyire is próbálnám meg tagadni, Daniel jelenléte nem hatott rám semlegesen. Kire hatott volna? Magas volt, jóképű, intelligens és humoros...a mosolyáról már nem is beszélve. Ugyanakkor tudom, hogy már egy jó ideje kapcsolatban él és nekem sem kéne most egy újabb férfi az életembe. Sőt. Ami azt illeti egy jó időre, ha nem egészen az öröklét utolsó percéig végeztem velük.

Alaposan körbepillantott a szobámon majd végül tekintete rajtam állapodott meg.

-Itt mintha megállt volna az idő – jött beljebb és leült az ágyam szélére.

Szomorúan elmosolyodtam és én is körbenéztem. Igen. Ezt már én is észrevettem. Nem mintha zavart volna, hiszen nem töltöttem itt annyi időt. Talán ideje lenne anyáéknak ha felújítanák a lakást, egyúttal pedig a szobámat is. Akár én is elkezdhetném, például azzal, hogy kidobálom vagy elajándékozom a felesleges cuccaimat.

-Húha, komoly szakítás lehetett, ha szegény Tom ezt érdemli – vette kezébe az éjjeliszekrényen árválkodó, lefelé fordított közös képemet az említett személlyel.

-Ha-ha, valaki nagyon vicces – vettem el tőle a képet és gyorsan behajítottam az egyik fiókba.

-Tényleg zabos lehetsz rá – morfondírozott tovább, én azonban csak szemeimet forgattam és felálltam mellőle.

-Könnyű annak, aki boldog élete nagy szerelmével...

-Nem vagyok boldog – vágott azonnal közbe, arca sokkal komorabb lett – és életem nagy szerelmét sem ismerem.

Oh. Ezt nem tudtam. Nem is értem miért bocsátkozom feltételezésekbe...megtanulhattam volna már, hogy azokból mindig rosszul jövök ki.

-Ne haragudj...nem tudtam, hogy te és...

-Semmi baj, Ruby!- Ingatta a fejét és újból egy halvány mosoly ült az arcára – igazából nekem kéne bocsánatot kérnem azért, hogy így belemásztam a dolgaidba.

-Tudod mit? – Mosolyodtam el – mióta újra összefutottunk azóta folyton sajnálkozunk vagy ostoba bocsánatkérő jeleneteket adunk elő. Semmi szükségünk rá. Ha már itt megállt az idő- mutattam újra körül a szobában – akkor folytassuk mi is ott, ahol itt abbahagytuk!

Egy pár pillanatra elgondolkodott, nem szólt semmit, mindössze a szemöldökét vonta össze és kicsit félre biccentette a fejét. Felállt az ágyról, majd elém sétált. Túl közel állt hozzám, olyannyira közel, hogy éreztem a testének a melegét, parfümjének finom illatát. Kezeit derekamra csúsztatta és még közelebb vont magához. Fölém magasodott. Felnéztem rá, de nem bírtam sokáig szemeibe nézni.

-Mégis mit csinálsz? – Nem tudom miért suttogtam, de nem voltam képes elővenni a határozottságom. A szívem heves ütemet diktált a mellkasomban, a torkom kiszáradt.

-Amikor legutoljára itt hagytuk abba a dolgokat, éppen megcsókolni készültelek – az Ő hangja sem volt sokkal hangosabb mint az enyém.

Oh a fenébe.

Bíztam benne, hogy elfelejtette már. Vagy abban, hogy észre sem vette, hogy mennyire bele voltam esve. Lehunytam szemeimet amikor lejjebb hajolt hozzám, hogy ajkaival súrolja nyakamat.