Friend zoned -Daniel Ricciardo fanfiction-

2.

Egy hónappal később

-Lehetetlen, hogy képes voltál lekésni a létező összes emberi időben érkező gépet! – Méltatlankodott a drága bátyám, miközben hajnali kettőkor a bőröndömet pakolta az igencsak aprócska autójába.

-Nem direkt volt, Matt! Egy munkatársam lebetegedett, el kellett vinnem a műszakját!

Matt erre csak felsóhajtott majd lecsapta a csomagtartót, hogy aztán hanyagul barna hajába túrhasson.

-Túl sokat dolgozol, Ruby! Nem menekülhetsz a munkádba, ideje lenne...

-Matt, ne itt vitassuk meg azt, hogy mekkora szarkupac most az életem! – Emeltem fel a kezem fáradtan, hogy aztán a válaszát sem megvárva előre sétáljak és bevágódjak a kocsiba. Tényleg fáradt voltam és semmi másra nem vágytam, mint az ágyam.

Az ünnepekre nem tudtam jönni és valójában most sem jöttem volna, de anya amikor meghallotta, hogy két hét szabin leszek, hajthatatlan volt, így meggyőzött, hogy jöjjek egy kicsit haza. Jobb szerettem volna egy kicsit egyedül lenni, úgy terveztem nagyokat alszok és senkinek nem nyitok ajtót. Ehelyett átutaztam a fél világot.

Elmosolyodtam amikor Matt bekanyarodott a felhajtónkra a házunk előtt. Odabent égett a világítás, a szüleim képesek voltak megvárni. Tudtam, hogy hiányzom nekik...mivel Ők is hiányoznak nekem. Boldog gyerekkorom volt, gondoskodó és szeretetteljes otthonban nőttűnk fel a testvéremmel, ezért pedig mindörökké hálás leszek a szüleimnek. Ők egyáltalán nem örültek annak, hogy Tom és én Európába költözünk...amikor pedig szakítottunk, anya egyáltalán nem értette, hogy miért maradok még mindig.

Egy pár napig elmerengtem azon, mi lenne ha haza költöznék...de aztán rájöttem, hogy az embernek nem csak egy családja lehet. Jó és segítőkész barátokat szereztem, a munkahelyemen is szeretnek és megbecsülnek...nem akartam mindent eldobni, így maradtam.

-Sally is itt van? – Néztem a bátyámra, aki mosolyogva bólintott.

- Hát persze, hogy itt! – Vette ki a bőröndömet a csomagtartóból, majd mellém sétált és átkarolta a vállamat – egy hete azt hallgatom, hogy mennyi mindent kell bepótolnotok!

Elmosolyodtam. Sally és Matt középiskolában jöttek össze, egy éve voltak házasok. Mindannyian nagyon szerettük őket együtt, szinte már fájdalmasan tökéletesen összeillettek.

Alig nyomtam le a kilincset és léptem be az ajtón, anya egyből a nyakamba vetette magát. Olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem megfulladok. Hosszú óráknak tűnő percek után engedett csak el. Finoman eltolt magától, hogy aztán alaposan szemügyre vehessen. Tudtam, hogy megjegyzést fog tenni arra, hogy fogytam.

-Kislányom, csont és bőr vagy! – Méltatlankodott és újra magához ölelt – és úgy hiányoztál!

-Elég lesz Mary! – Hallottam meg apa hangját, mire anya nagy nehezen elengedett, így végre Ő is megölelhetett.

Ez az ölelés is legalább annyira meleg és szeretetteljes volt, de sokkal rövidebb...hála az égnek.

-Hiányoztál, kicsim! – Nyomott egy gyors puszit a homlokomra apa.

-Te is nekem! – Vallottam be őszintén. Tényleg örültem, hogy itt lehettem velük. Nagy nehezen bementünk végre a nappaliba, ahol nem várt meglepetés fogadott. Azaz, hogy tudtam róla...csak arról nem, hogy így vár...

Sally és Matt a nappaliban állt, a hosszú szőke hajú nő a bátyámhoz bújt, kezük összefonva és arcukon hatalmas mosoly volt. A szüleimre néztem mosolyogva, akik arcáról szintén levakarhatatlannak tűnt a vigyor.