Mindig nem eshet!

Engedd,hogy szeressen!

Elengedte a kezem. Mindenem zsibbadt,a szívem olyan erősen vert,hogy egy pillanatra azt hittem, testemen kívül van.
Még mindig csend. Egy árva szó se hagyta el egyik fiú száját se. Egyetlen hangos,kissé ideges sóhaj szakította meg ezt a feszült csendet.
Ki nem találod ki sóhajtott. Naná,hogy a bátyám.
-Tesó! Egy kérdésre felelj. Ez mégis kinek szólt?-kérdezte Norbi,Máté felé fordulva.
Ő elmosolyodott, rám nézett.
-Hát nem az exemnek!-felelte majd Norbira nézett.
Ismét egy hangos sóhaj hallatszódott. Most sokkal hangosabb mint az előbb.
-Jól vagy?-fogta meg újra a kezem Máté és teljes testtel felém fordult.
-Azt hiszem!-válaszoltam olyan halkan, hogy csoda ha hallani lehetett.
Ez nekem szólt? Tényleg így érez? Ha nem lenne igaz, biztosan nem mondta volna. Meg ahogyan mondta, ekkor a színész nem lehet!
Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nem mertem elhinni,hogy az elmúlt pillanatok tényleg megtörténtek.

A zavaros gondolataimat Laci szakította félbe.
Felállt a székről, mellém sétált és szigorú tekintettel nézett rám.
-Gyere be kicsit!-parancsolta majd elindult be.
-Haver, kérlek...-szólalt fel Máté és megszorította a kezem.
-A húgomnak szóltam! Indulj be Berni!
A hangján hallani lehetett,hogy nagyon ideges.
Te jó ég Máté mit csináltál...
Engedelmeskedtem a bátyámnak, felálltam és követtem. Egy pillanata visszanéztem, Máté aggódó tekintettel nézte végig ahogy besétálok.
Laci megállt a nappaliban. Háttal nekem!
Nem tudtam mit tegyek. Megszólaljak?  De mégis mit kéne mondanom? Vagy hagyjam ,hogy ő indítsa a beszélgetést?
Aztán hirtelen felém fordult és mintha minden feszültség eltűnt volna az arcáról.
-Jól vagy?-kérdezte lágy hangon.
-Jól! Jól vagyok.
-Mit érzel most?
Ezt mégis hogy érti? Mennyire vagyok összekavarodva? Mennyire hihetetlen számomra ez az egész? Hát rohadtul!
-Én, én nem tudom!
-Rossz most neked? Rossz,hogy megtörtént ez? Rossz,hogy rád lett erőltetve valaki érzése úgy,hogy az nem is tudja Te mit érzel?-szegezte nekem a kérdéseket én pedig azt se tudtam melyikre reagáljak.
-Tessék?Nem! Nem Laci! Tudod mit érzek? Hogy végre valakinek(talán) fontos vagyok! Hogy valaki elmerte mondani mit is érez irántam, nem félve attól hogy mi lesz a reakcióm!-csak úgy robbantak ki belőlem az érzelmek, nem gondolkoztam, csak mondtam amit a szívem diktált.

Közelebb lépett felém és magához húzott! Megölelt pedig nem az az ölelkező típus.

-Szeretném ha végre rendbe jönnél! Hogy újra az a lány legyél aki mindig mosolyog, aki mindig életvidám! Aki szeret társaságban lenni, aki sugárzik a boldogságtól és aki ha belép egy helyre, eláraszt mindent pozitív érzésekkel!-mondta és megsimogatta az arcomat.
-Akkor hagyd, hogy aki ezt a lányt visszatudja hozni,mellettem lehessen!-kértem és kinéztem az udvarra célozva Mátéra.
Ismét nagyot sóhajtott. De ez már nem az a sóhaj volt ami kint az udvaron. Ezt is ismertem már.
-Csak az számít nekem,hogy boldog legyél! Ha ezt Ő eltudja érni , nem fogok beleavatkozni!-mosolygott rám, majd két kezével megfogta az arcom és adott egy puszit a homlokomra!
-Köszönöm!
-De vele aludni nem fogsz!!!-tette fel mutatóujját hogy még keményebbnek tűnjön!
És ennyit a roppant kedves, végtelenül megértő testvéremről!
-Ezt te honnan tudod?-próbáltam én is olyan kemény lenni mint Ő, de elnevettem magam.
-Én mindent tudok!- majd rám kacsintott.

Ezen mindketten elnevettük magunkat, Laci átkarolt majd elindultunk ki az udvarra.
Az udvarra ahol Máté már várt.