Lights on // Shawn Mendes fanficton

4. fejezet

Háromszor kell megdörzsölnem az arcom, hogy megbizonyosodjak róla nem álmodom, tényleg egy hotelszobában vagyok. A java meg csak ezután jön. Közel járhatok egy szívinfarktushoz amikor rádöbbenek, csak az a falatnyi, semmit takaró fehérnemű van rajtam, amit Morgan nagyon gonddal választott ki tegnap délután. Mit keresek itt egyedül? Miért nincs rajtam semmi ruha? A fejem olyan pokolian fáj, hogy minden mást kiszorít a gondolataim közül.

Egyetlen olyan emlékem sem maradt, amiből megállapítható lenne kivel és hogyan keveredtem ide. Körülbelül onnantól kezdve, hogy beléptünk a lakás ajtaján, minden elveszett. Mármint az megmaradt, hogy hol voltam és mennyire felszabadultnak éreztem magam, de az az apró kis részlet, hogy hogy a bánatba jutottam el ide, nem létezik a fejemben. Ez persze nem valami meglepő, minden alkalommal amikor lerészegedem, másnapra semmi emlékem nem marad az estéről. A részegség az én felejtésem. És erre még rá is tesz a kínzó fejfájás, amitől gondolkodni sem bírok.

Nagyokat lélegezve próbálom lenyugtatni magam, nem sok sikerrel. A másnaposság általi fájdalom szinte feszíti a fejem, a gondolat pedig, hogy bármi megtörténhetett az éjjel, a lelkemre is hatalmas súlyt fektet. Mit keresek itt egyedül? És mit jelent az, hogy itt?

Fogalmam sincs mihez kéne kezdenem vagy kit kéne értesítenem. Esetleg a rendőrséget? De honnan tudhatnám, hogy ha bármi történt abba én nem egyeztem bele? Mi van, ha én erőltettem a dolgot?

Ezer és egy kérdés kavarog a fejemben. Egyáltalán az állítólagos legjobb barátnőm, hogyan hagyhatta, hogy elhagyjam a helyet egy akármilyen pasival? Vajon Morgan rendben van?

Ajkaimat rágva végül lassan felülök, magam köré tekerve a takarót. Első sorban telefonom keresem a tekintetemmel amikor kiszúrok egy sárga cetlit a dohányzóasztalon. Egy pillanat alatt pattanok fel és szaladok oda, nyomban a markomba kapva. Szívem hevesen dobog, torkom kiszárad, gyomrom pedig összeszűkül idegességemben.

Kérlek hívj fel, ha felébredtél. Beszélnünk kell. S

Egyetlen másodpercig tartott amíg átfutom, mégis párszor még átolvasom csak, hogy megbizonyosodjak róla valóban ennyi az egész. Két mondat, egy S betű meg egy telefonszám a hátoldalán. Semmi több.

Halvány lila gőzöm sincs kit takar az a kezdőbetű. Annyi alkohol jutott be a szervezetembe az éjjel, hogy így nyolc órával később már képtelen vagyok eldönteni mi a valódi és mi a képzelt emlék, sőt az arcok is elég homályosak.

Idegesen rontok be a fürdőszobába és közben az sem különösebben zavar, hogy valaki kifizette ezt a szobát, vagy majd el kell adnom az egyik vesém, hogy legalább az ár negyedét képes legyek állni. Mert valljuk be ezen a helyen egy éjszaka szabályosan többe kerül, mint amennyi pénz valaha érintette a kezem.

Gyorsan lekapkodom magamról a fehérneműket, és már ugrok is be a zuhany alá. Hagyom, hogy arcomra zuhogjon a forró víz, és közben megpróbálok arra a csekély számú emlékfoszlányra koncentrálni, ami még viszonylag élesen él az emlékezetemben.

Morgan és én belépünk az emberekkel teli lakásba.

Torontó fényeit figyelem a hűvösben.

Egyedül ülök és valami színeset szürcsölök.

Valaki bátorítóan magához ölel miközben sírok.

És ennyi. Semmi több. A következő, hogy itt ébredek. Őszintén, bármennyire próbálkozom, nem sikerül semmit felidéznem a személyből, akivel eljutottunk eddig a szintig. Ha egyszer hazaérek, először megölöm Morgant, majd megígértetem vele, hogy soha többé ne engedje, hogy alkoholhoz nyúljak, mert annak minden tekintetben rossz vége lesz. Bár ezt gondolhattam volna már a legelején. Minden áldott alkalommal ez van. Teljesen kiesik minden. És aztán magyarázkodhatok, amikor kapom a megjegyzéseket arról, mennyire úgy tűnt tudatomnál vagyok a buli alatt. Hát az lehet, hogy akkor igen, de másnapra az megszűnik és olyan, mintha ott se lettem volna.