Lights on // Shawn Mendes fanficton

6. fejezet

- Nem bírom tovább. Nem tudom mi történt és elképzelni sem tudom mi másért akartál találkozni, mint hogy közöld, lefeküdtünk, de szeretnéd, hogy ne emlegessem. Lassan bekattanok annyira nem tudok másra gondolni, és közben nem mondasz semmit és én egyszerűen csak nem bírom - magamat is meglepem a kitörésemmel. Nem gondoltam, hogy majd ennyire durván rákiabálok, de valóban kibukok egy kicsit. Egy aprót. Aligha. Épphogy.

Shawn egy rövid időre leveszi tekintetét az útról és engem fürkészik, arcán valami felismerhetetlen érzelemmel. - Semmire nem emlékszel?

- Csak foszlányokra, de egyikben sem szerepelsz tisztán - válaszolok halkan.

- Ophelia. Nem feküdtünk le. Az égre esküszöm - olyan hangsúllyal mondja, mintha csak az időjárásról beszélne, bennem viszont így is megáll az ütő.

- Ho...hogy micsoda? Biztos vagy benne? Tuti? Ezer százalék?

- Mi az, hogy biztos vagyok benne? Ott voltam - neveti el magát.

Olyan hangosan gördül le a kő a szívemről, hogy szerintem Shawn is hallja. A tüdőm újra képes beengedni a levegőt, ujjaim pedig már nem tépkedik a pulcsi ujját.

- Legalábbis, mindketten szerettük volna - húzza el a száját folytatásként. - Ezért kötöttünk ki a hotelben. De aztán egyre inkább kitisztult a fejem és rájöttem ez nem helyes, mert egyikünk sem beszámítható eléggé ahhoz, hogy érett döntést hozzon. Szóval csak bedőltünk az ágyba és én eljöttem mikor elaludtál.

- Várjál... de ugye nem te vezettél az este? Ne merd nekem azt mondani, hogy képes voltam beszállni egy ittas sofőr mellé.

- Az egész sztoriból azt ragadtad meg, hogy vezettem-e vagy sem? Furcsa egy ember vagy Ophelia - röhög fel. - De nem, nem vezettem, sofőr vitt el minket a lakástól a hotelig és miután eljöttem, csak sétáltam.

- Jó, de akkor miért szerettél volna találkozni most?

Óvatosan elmosolyodik. - Valahogy megéreztem, hogy lesz mit megválaszolnom. Bár azt nem gondoltam, hogy ennyire kiütötted magad. Józanabbnak tűntél. Legalábbis az elején. A vége eléggé káoszba fulladt.

Ezzel az utolsó olyan kérdésre is megkapom a visszajelzést, amit fel merek tenni neki. A többinek már a gondolatától is zavarba jövök, így inkább hagyom, hogy a homályban maradjanak és egyedül tököljek rajtuk.

- Hé, miért sírsz? Baj van? - ha nem kérdezi meg, komolyan fel sem tűnne, hogy lassan folynak a könnyek az arcomon.

- Nem. Nem tudom. Nincs - attól, hogy kezeit combomra fekteti és ilyen módon kimutatja, hogy mellettem van, felszakad a visszatartott zokogás, ami csak ráz és ráz. Karját időközben átveti a vállamon és míg másik kézzel fogja a kormányt, odahúz magához. Ez mondjuk szabályszerűen egy trükkel ér fel, de nem tudok másra koncentrálni csak arra, hogy minden rendben van. Egyértelműen a megkönnyebbülés van rám ilyen hatással.

Eddigre egy dologban leszek biztos, hogy megbízom benne. Elhiszek mindent, ami elhagyja a száját. Nem gondolom, hogy lenne bármilyen hátsószándéka, elég egyenes és nyílt figurának könyvelem el az első percek után. Még úgy is, hogy a tegnapi napról semmi konkrétumot nem sikerült leszűrnöm, hiszek a saját megérzésemben és abban, amit látok.

- Tudom, hogy azt mondtam eldoblak, de baj lenne, ha még beugranánk a tegnapi lakásba? Tegnap este ott hagytam egy pár dolgot és összekéne szednem.

- Persze, én ráérek. Menjünk nyugodtan - felelem kissé rekedten a sírástől, ami időközben elapadt. Kellemes atmoszféra lengi be az autót, végre először nem érezem magam zavarban, esetleg feszülten; hagyom, hogy magával ragadjon a pillanat. A krémszínű bőrülés beszippant és körbeölel.