Lights on // Shawn Mendes fanficton

3. fejezet

A szám végén lihegve támaszkodok meg a térdeimen, a kimelegedett fiúra sandítva.

- Megyek, iszok valamit - intek fejemmel a bárpult felé, mire bólint. Átverekedve magam az embereken, izzadtan és fáradtan rogyok le az egyik szabad székre, a pultoshoz fordulva.

- Mi a neved? - bizonyára meglepem a kérdéssel, mert egy pillanatra megáll a keze a pult törlése közben.

- Jeremy - feleli közelebb lépve, máskülönben a zaj elnyomná hangját.

- Ophelia vagyok - mutatom be magam. - És mondd Jeremy, kérhetek egy kis vodkát?

- Hmmm, talán lehet róla szó - húzza el száját játékosan, a következő pillanatban meg már csúsztatja is felém a löttyöt. Mosolyogva emelem a számhoz, nagyot kortyolva belőle. Marja a torkom, de már nem érdekel. Folyékony boldogsággal rendelkeztem, ami pluszba még fel is bátorít. Pontosan ennek érzem szükségét.

Lelkesen vágtatok vissza oda ahol utoljára láttam Shawnt, ám a fiú időközben eltűnt. Még a keresésére is elindulok, de csak Morgannel futok össze, aki még mindig elég józannak tűnik, és izgalom csillog tekintetében. Konkrétan úgy néz ki, mint egy ragadozó, aki áldozata nyomát követi.

- Ah, nem láttad Shawnt? Már mióta kutatom, de sehol sincs - dől nekem, sajgó bokáját masszírozva. Még jó, hogy én egyszerű lapostalpút viselek, elkerülve a felesleges fájdalmat. Bár számára mindig inkább a divat, mint a kényelem volt a fő szempont. Egész cipőgyűjteménnyel rendelkezik a tűsarkaktól a telitalpúig minden színben és méretben.

- Ja, izé, nem láttam - hadarom, egyszerűen letagadva a tényt, hogy nem csak láttam, még beszéltem és buliztam is az említettel. Hiszen amiről nem tud, az nem is fáj neki. Nem mintha lenne oka féltékenykedésre, esetleg én lennék féltékeny arra, hogy találkoznak. Egyszerűen csak nincs ínyemre beszélni az esetről, főleg, hogy egy ideig biztos eltartana a faggatózás. Sőt igazából örökké ez lenne a téma. Na meg persze utána, mint egy őrült folytatná a fiú keresését, és ezt a féle kellemetlenséget nem kívánom egyiküknek sem. Talán önző lépés ez részemről?

- Oké, most van tíz óra ötvenkilenc, még rengeteg időm van. Nemsokára találkozunk - dob egy puszit és már megy is tovább. Fejemet rázva figyelem, ahogy lelkesen törtet előre, pontosan addig míg sikeresen be nem fejezi a tervét. Morgan olyan, mint egy buldózer. Lehetetlen megállítani.

Az elkövetkezendő körülbelül fél órában össze-vissza keringek. Járok kint meg a mosdóban, és felfedezem a konyhaként funkcionáló szobát is, ahol nassolok, jó szokásomhoz híven. Gyümölcsök hada sorakozik a tányérokon, aprósütemények terítenek be minden szabad pontot az ágyon és van rengeteg  rágcsa is, mindenféle ízesítéssel meg töltelékkel.

Ekkor már fullon lehet a lakás befogadóképessége. Bárhova lépek emberbe ütközök, a zene egyre hangosabban szól és a pultnál is kisebb torlódás alakul ki. Úgy látszik másnak is sikerült úgy bejutást szerezni-e, mint Morgannek, mert nem hiszem, hogy ennyi volt a tervezett létszám.

Nyugodtan várakozok a pultnál, és amint felszabadul egy hely, gyorsan leülök, Jeremy felé fordulva. Egy ideig még nincs tervem megint fogyasztani, csak kiszeretném fújni magam. Ám két, nálam körülbelül öt évvel idősebb srác, akik idáig is a közelemben várakoztak, súgnak valamit Jeremynek, rám mutatnak és szinte egyszerre kacsintanak. Nem pontosan tudom ezt hova tenni, így érdeklődve várom hova fut ki a sztori.

Nem sokkal később Jeremy letesz elém egy hatalmas, színes koktélt, amit persze a szemem láttára készít el.

- Nem kértem semmi ilyesmit - rázom fejem, visszább tolva az italt.