Örökké Riválisok

1. fejezet

Unottan váltogattam a csatornák között, mivel nem meglepő módon egyik szappanopera sem kötötte le a figyelmem, a most visszavetített kosármeccsekből pedig az összeset láttam minimum 5-ször, így az sem késztetett arra, hogy letegyem a távirányítóm és végleg kényelembe helyezzem magam. Egy elgyötört sóhajt hallattam, és azon sem csodálkoztam volna, ha a szomszéd pár percen belül kopog, hogy mégis miért esz a fene. Úgy mostanában minden egyes alkalommal. Egy éppen pelenkát reklámozó csatornán megállapodva oldalra pillantottam a laptopom képernyőjére, de továbbra sem jött egy üzenetem se. Pedig vártam volna. Anyámtól biztosan, hisz a legutóbbi látogatásomkor -amit éppenséggel karácsonykor ejtettem meg- a lelkemre kötötte, hogy rendszeresen írni fog. Nos, úgy tűnik nála a rendszeres kifejezés hónapokat jelent, hisz egy árva üzenetet sem kaptam tőle, mióta visszajöttem Amerikából. Egyetlen egyet sem. Igazából csak a Téli Kupát nyertük meg és mi lettünk Japán bajnokai, de jogos, ezek tényleg lényegtelen dolgok. Annak a szülőnek biztos, aki magasról szarik a gyereke hogylétére.

Még egy hatalmas sóhajt kieresztve magamból inkább lekapcsoltam a tv-t, és a laptopom fedelét is lehajtottam, nehogy kísértésbe essek. Én már eleget kezdeményeztem. Most ők jönnek, bár szerintem arra várhatok még egy-két hónapot. A kanapéról feltápászkodva alaposan kiropogtattam a hátam és az órára pillantva realizáltam, hogy bár betegségre hivatkozva nem mentem suliba –függetlenül attól, hogy makkegészséges vagyok– edzésre azért nem ártana bemennem, mivel az Iskolák Közötti itt van a nyakunkon, és a tavalyinál azért nem ártana egy jobb játékot bemutatni.
Indulás előtt még sietve elmosogattam, hisz a nap eddigi részében ezt lusta voltam kivitelezni, majd a már összekészített sporttáskámat felkapva elhagytam a lakást, bezárva az ajtót magam után. A telefonomra ránézve realizáltam, hogy csupán egy darab insta értesítésem jött, amit lebaktatva a lépcsőn meg is nyitottam.

-Kagami, hogyhogy ilyen korán itthon talállak?- hangzott a hátam mögül az alsó szomszédom hangja, mire a telefonomat kinyomva egyből hátra is fordultam. Hitoshi-san egy igazán kedves ember, és bár a hatvanas éveit tapossa, elég jól tartja magát. Egy 15 évet simán letagadhatna.

-Ha azt mondom, hogy nem volt ma suli, gondolom, nem hiszi el.- vigyorogtam, miközben ő a szemeteszsákot kidobva csak megcsóválta a fejét.

-Az unokám is rendszeresen űzi a „beteget jelentek, csakhogy ne kelljen iskolába mennem” sportot, szóval biztos vagyok benne, hogy jól kijönnétek egymással.

-Úgy látom már tapasztalt ezekben a dolgokban.

-Ugyan fiam, én is voltam diák, nem 65 évesen fogantam meg.- legyintett lazán, majd már meg sem lepődtem, ahogy ruganyos léptekkel a lift helyett a lépcsőt veszi célba. –A délutánra pedig jó edzést!

-Honnan tudta, Hitoshi-san?- nevettem fel hitetlenkedve, miközben rántottam egyet a táskám pántján.

-Nyilván nem a tanulnivalót mész bepótolni egy ilyen szép áprilisi napon, amikor kosarazhatsz is helyette.- nézett vissza az összeesküvők tipikus vigyorával, majd már el is tűnt a lépcsőfordulóban. A fejemet csóválva rántottam még egyet a táskámon, majd ahogy Hitoshi-san is mondta, a suli felé vettem az irányt, hogy végre valahára kosarazhassak.

***

Az iskolának csúfolt börtönhöz odaérve igyekeztem minél gyorsabban beslisszolni a tornaterembe, nehogy kérdőre vonjanak, hogy ha már az iskolába nem vagyok képes bevonszolni a seggem, akkor a tornaterembe miért sikerül. Múltkor szó szerint ezt így megkérdezte tőlem az igazgató, és ebben az a vicc, hogy nem vicc. Így hát amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem minél hamarabb bemasírozni az emberek között, de mivel nem vagyok egy Kuroko, és a majdnem két méteres magasságommal na meg a vörös hajammal eléggé kitűnök a tömegből, így nem volt meglepő, hogy az összes tanár aki mellett elmentem, mind megnézett magának. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy egyik se tanít, mert ha mégis, nagy bajban lettem volna. Az ajtót szinte kitéptem a helyéről és majdnem hasra is vágódtam a küszöbön, de végül épségben beértem és nem lettem tanáreledel. Azért ez már tehetség.