Örökké Riválisok

6. fejezet

Az ajtón kilépve inkább egyedül indultam le a dombon a város felé, hiába Momoi üzenete, miszerint majd megvárnak. Viszont nem érdekelt. Egyedül akartam lenni.

Legalábbis egy ilyen keszekusza történés után gondolom a legtöbb ember a gondolataiba merülne és agyalna az élet nagy kérdésein, köztük azon is, hogy miért sodort elé az élet ilyen bonyolult embereket, viszont nekem úgy tűnik, már gondolkodnom sem lehet.

Ugyanis Riko éppen akkor lépett ki az egyes számú tornateremből, majd amikor meglátott, Harasawa-sant se szó, se beszéd faképnél hagyta és irdatlan lendülettel kezdett futni felém.
-Bakagamiiiii!!!!
-Mi a szar…- ennyi volt az összes, amit ki tudtam nyögni, hisz a következő pillanatban már a pólóm nyakánál fogva kezdett el ráncigálni az eredeti úticélom felé.

-Áu áu áu, engedj már el! Mégis mi a bajod?- rántottam ki a pólóm a szorításából, mire egy nagy levegőt véve hangosan kifújta azt, és innen tudtam, hogy ez most semmiképp sem a bohóckodás ideje. Mellé zárkózva immár nyugodtabban indultunk neki a városnak, amit rendkívül tudtam értékelni.

-Mi volt ez a mai?- kérdezett rá hirtelen pár perces csend után, nekem pedig rá sem kellett kérdeznem, hogy mire gondol, hisz pontosan jól tudtam.

Tudtam, hogy a tornatermes eset érdekli.

-Őszintén? Nem tudom.- éreztem, ahogy értetlenül rám vezeti a pillantását, de szerintem láthatta, hogy most nem akarok kibújni a kérdés alól, hanem tényleg nem tudom, mi a fene történt abban a jó pár percben.
-Amikor utoljára láttalak titeket egy légtérben, márpedig az nem volt valami hú de régen, akkor emlékeim szerint még ki akartátok tépni egymás torkát.
-Még most is ki akarom tépni a torkát.- gondolkodtam el a lehetőségen. Hisz tényleg…ha megteszem, nem fog tovább idegesíteni, nem igaz?
-Ez felettébb megnyugtató.- forgatta meg a szemeit, mint aki pontosan ezt a választ várta volna. -De akkor is. Mi változott azóta?
-Semmi sem változott azóta.

-Kagami-kun, most komolyan.- pillantott rám féloldalasan, mire egy nagyot sóhajtva emeltem az égre a tekintetem és tényleg elgondolkodtam a kérdésen.
-Nem tudom. Komolyan nem tudom. Nézd, amióta megérkeztünk, minden olyan…nem is tudom…
-Kaotikus?
-Az, kaotikus. Ne értsd félre, továbbra is szidjuk egymást, mint a szart, de ez a mai...foggalmam sincs, honnan jött neki ez az ötlet. Mármint oké, csak kinyitottuk az ablakokat, de az az Aomine akivel a bajnokságokon játszottam, sosem vetette volna fel azt az ötletet, hogy üljek a nyakába.

-Viszont nem ez volt az első eset, nem igaz?
-Mármint?
-Amikor nem találtál cipőt a böhöm nagy csülkeidre a Téli Kupa alatt, akkor is ő volt az, aki odaadta az övét, csakhogy tudj kosarazni. Aztán ott volt az is, amikor a Rakuzan elleni meccsen leordibált a lelátóról, ami Aominétől tényleg szokatlan. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a Jabberwock elleni meccsen is nyugodtabban tudtatok kommunikálni, mint amit megszoktunk tőletek.

Elgondolkodva az edző szavain szántottam végig idegesen a hajam és a tarkómon megállapodva muszáj voltam megmasszírozni, hisz ez egyszerre eléggé sok volt. Viszont igaza van. Már akkor is kicsit más volt valami. A mostani történések pedig csak méginkább rátesznek egy lapáttal erre az összevisszaságra.

-Figyu…- kezdtem bele-…tényleg nem tudom, mi a fene van, de annak nincs értelme, hogy emiatt fájjon a fejem. Megpróbálom ezt az egészet élvezni és nem tulajdonítani nagy figyelmet semminek, aztán ennyi. Kosarazni jöttem ide, nem pedig további fejfájásokért.
-Örülök, hogy így látod.- boxolt bele mosolyogva a karomba, mire felszisszenve húzódtam tőle távolabb. Ez egy állat. -A fejfájásokról jut eszembe. Szüleid jelentkeztek azóta?

A kérdés, sőt, minden, ami a szüleimmel kapcsolatos elég érzékenyen érint, viszont nem tudtam hibáztatni érte Rikot, hisz tudtam, hogy csak aggódik értem. Amit pedig rendkívül értékelek. Természetesen az elsőéveseken kívül az egész csapat tud a családi dolgaimról, legalábbis felszínesen, viszont látják, hogy eléggé nehéz ez nekem és roppant jól esik, amikor egy rosszabb napomon mindenféle hülyeséggel próbálnak a kedvemre tenni. Ezekért a pillanatokért és a hatalmas mennyiségű törődésért pedig nem tudok elég hálás lenni nekik.