Örökké Riválisok

2. fejezet

-Kagami-kun.- hallottam tompán Kuroko hangját, mire jobban az ülésbe süppedtem, hátha ezzel elnyomhatom a hangokat. -Kagami-kun.
-Hagyj már…olvass tovább…
-Szívesen folytatnám, mivel már csak alig 40 oldal van hátra, de ideértünk.
Amint ezt kimondta egyből kipattant a szemem és rögvest ülő helyzetbe tornáztam magam.
-Basszus, miért nem ezzel kezdted?- morrantam rá, de ő mit sem törődve velem kimászott az ülésről és az elsőéveseket előre engedve leszállt a buszról.
-Kagami-kun, te nem jössz velünk?- lesett fel Riko a buszra és csak ekkor tudatosult bennem, hogy rajtam kívül már mindenki leszállt, persze a sofőrt kivéve, aki mogorván morfondírozott, nyilván arra várva, hogy vonszoljam le én is a seggem, hadd tudjon indulni.

-De, megyek már.- dünnyögtem az orrom alatt, majd a vállamra téve a sporttáskám én is lekászálódtam a buszról. És csak most kezdett újra tudatosulni bennem, hogy hova is jöttünk és legfőképp, hogy miért. Nekem pedig egyáltalán nem tetszett a felismerés. Amíg felszálltunk addig nem is gondolkodtam rajta, utána pedig bealudtam, de ekkor kezdtem érezni, hogy egyáltalán nem vagyok felkészülve erre a táborra. Meg ha már itt tartunk, nagyon Aominére sem. Koganei hangjára szakadtam ki a gondolataimból, aki arról magyarázott, „milyen baró ez a környék”. Nos, ebben teljes mértékben egyet tudtam vele érteni.

A busz -ami csak úgy megjegyzem, egyből itt hagyott, amint leszálltam róla-, egy aranyos kis épület előtt tett le minket, amin a „Szálloda” felirat díszelgett. Az épület külsején fa borítás volt, az ablakokban pedig különféle növények árválkodtak, amik a tavasz beköszöntével már bimbókat növesztettek. És az edzőnek igaza is volt, tényleg a hegyekbe hozatott minket. Innen még csak -hisz a hegy felénél sem járhattunk- a város látszódott leginkább, de kíváncsi voltam, milyen lehet a hegy tetejéről körbekémlelni. Nos, nem is kérdés, hogy az edzőtábor ideje alatt legalább egyszer felfelé fog vinni a lábam. Az egész hegyen amerre csak a szem ellátott fák borítottak be mindent, csupán a tetején véltem felfedezni egy kilátót, de a fák miatt annak is csak a tornya látszódott. Jobban körülnézve itt-ott helyezkedtek el fogadók, különféle épületek és abban is biztos voltam, hogy vannak, akik itt laknak. Mi sem bizonyította ezt jobban, mintsem az, hogy a tőlünk nem is olyan messze álló emeletes házból egy 30 év körüli férfi éppen akkor lépett ki az erkélyre egy szál pólóban a bögréjével a kezében, majd amikor rájött, hogy nincs 25 fok, egyből vissza is szaladt a meleget nyújtó falak közé. A legszembetűnőbb viszont nem más volt, mint az, hogy az égvilágon nem hallottam semmit. Jó, Koganei ömlengését kivéve, de hát ő Koganei. Ez a hatalmas csend erős kontrasztot alkotott az amerikai élettel, amit én kisebb koromban megszoktam. Ott folyamatos volt a nyüzsgés, a zsibongás és persze egymás anyázása a kocsiból erőteljesen dudáló autósok részéről, viszont itt teljes nyugalom volt, és a madarak csiripelése mellett még a szelet is lehetett hallani, ahogy lágyan lengeti a fák leveleit. Ez pedig hatalmas nyugodtsággal töltött el. Na ja…nyugodt lennék én, ha a csapatom többi tagja nem őrültekből állna.

-Koganei-kun, most azonnal fejezd be a sipítozást és irány befelé, mert már így is késésben vagyunk!- ordibált rá Riko és tudtuk, hogy a Touou-val való találkozás gondolata zaklatta fel ennyire, így hát mielőtt kitört volna a 3. világháború, megfogtuk a bőröndjeink fogóját -amit még azelőtt leszedtek a többiek, mielőtt a sofőr teljes gázzal elhajtott volna- és befelé vettük az irányt. Kuroko mellett lépdelve elgondolkodtam rajta, hogy most azonnal megfordulok és világgá rohanok, de az ajtó bezáródott mögöttünk és mostmár úgy érzem, tényleg nincs más választásom. Na jó, essünk túl rajta.

Amint beléptünk, egyből meg is pillantottuk a rivális csapatot, akik már látszólag kézbe kapták a kulcsokat és azt próbálták eldönteni, ki-kivel legyen egy szobában. Mikor már mindegyikünk belépett, valamiért nem állt szándékunkban egyikünknek sem közelebb menni a recepciós pulthoz és ekkor bár lassacskán, de észre is vett minket a rivális csapat.
-Uram jézus gyere le.- motyogta az előttem álló Koganei és a helyzettől függetlenül alig bírtam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Egyedül a Touou edzője és Riko indultak el köszönteni a másikat -persze csak illemből, de innen is tökéletesen látszott, hogy a tekintetükkel lazán ölik egymást- mi azonban a másik csapattal egyetemben végigmértük azt, akit csak lehetett. Volt köztük pár elsőéves, ha jól számoltam talán 6-an, 7-en lehettek, a tavalyi harmadévesek pedig értelemszerűen elballagtak, a tavalyi kapitányukkal, Imayoshi-val karöltve. És meg mernék rá esküdni, hogy a center Wakamatsu lett az új kapitány, aki kicsit sem kedvesen méregette Hyuga-senpait, ő pedig egyre csak azt mondogatta, hogy meg fogja ölni. Hát, ez igazán szívmelengető. Azonban akit nagyon nem akartam megtalálni a sokaságból, azt sajnos egyből kiszúrtam.