Váratlan szerelem

08

Hevesen vert a szívem a kocsiban Szabiék felé. Gondolkodtam, hogy mit is kellene mondanom. Hogy ő miket mond majd nekem. Kiabálni fog talán velem? Vagy csak csendben csesz le?
– Min gondolkodsz Kira?
– Áh, semmin csak elmerengtem egy kicsit. Az életen. Mi is az élet apa? Észre sem veszed és egyszer csak puff... vége. Hogyan kell jól élni az életet?
– Ez nem egy játék Kira. Nincs olyan, hogy jól csinálod vagy nem. Az élet egy utazás, tele van állomásokkal és utasokkal akik veled tartanak. Van aki leszáll végleg, van aki visszaszáll egy pár állomással tovább. Vannak rossz állomások, jobbak, felejthetetlenek és ugyanilyenek az utastársaid is. Egy dolgod van hogy jól csináld, azt kell tenned amit a szíved diktál és majd a végállomáshoz közeledve valaki megkérdezné, hogy milyen volt ez az utazás azt tudd válaszolni, hogy te minden tőled telhetőt megtettél, hogy a lehető legjobb legyen neked. Hogy tudd azt mondani, hogy éltél nem pedig csak léteztél.
– Hol lehet a végállomás? Tudjuk ha közeleg?
– Nem Kira. Nem tudjuk, ezért megtörténhet sajnos az is, hogy olyan hirtelen odaérsz, hogy nem tudsz elköszönni az utastársaidtól... a barátaidtól, a családtagjaidtól, az ismerőseidtől. És ez ellen sajnos nem tudsz mit tenni. Senki sem tud. Én például ezért mondom el mindig nektek, hogy mennyire szeretlek és hogy fontosak vagytok, ezért hívom fel egy héten kétszer legalább a nagyszüleidet, mert nem tudhatom mikor érek oda.
– Hmm... szeretlek apu.
– Én is szeretlek kislányom. Meg is érkeztünk, menj szépen be és 8 ra érted jövök. És beszélgessetek.
– Oké.
Megöleltem, kiszálltam és szembe néztem a nagy ablakokkal. Vettem egy nagy levegőt és elindultam a kapu felé. Bementem, kopogtam, Szonja nyitott ajtót és ahogy meglátott meg is ölelt.
– Kira, hogy érzed magad?
– Jobban vagyok, köszönöm. Szabi?
– Alszik, az éjszaka nem sokat aludt.
– Megértem és sajnálom.
– Ne sajnáld Kira. Gyere be, kicsit beszélgessünk mi ketten. Elmondta Szabi, hogy mi történt. Hogy először ő kapott miattad és most meg te sodortad veszélybe magad miatta. Mondhatnám, hogy felelőtlen döntés volt de úgy gondolom, hogy már megkaptad ezeket, úgyhogy nem is terhellek ezzel. Elmondod, hogy sikerült?
– Persze de kérhetek egy pohár vizet először?
– Hozom is.- letette elém az asztalra majd velem szemben leült és kíváncsian várta, hogy válaszoljak neki.
– Először is tévedtél. Én értünk, kettőnkért sodortam magam veszélybe. Én vele újra kezdhetem, nála meg tapasztaltam, hogy talán képes vagyok még bízni, szeretni.
Meghatódott de nem mondott semmit. Várta, hogy meséljek.
– Ugye találkoztunk a plázában de én előtte szóltam Vikinek, hogy mire készülök és elindítottam a hangrögzítőt. Kezdtünk beszélgetni a verekedésről meg arról, hogy meg... amit tett velem 3 éve. Nem tagadott semmit. Pofátlanul őszintén és nyersen beismert mindent. Bután felmutattam neki a telefonom, hogy rögzítettem a beszélgetést, ő ekkor szúrta belém megint azt a szart, amit 3 éve is és megint úgy éreztem, hogy legyőzött. Láttam Szabit, azt hittem vele vagyok. Durván halucináltam de szerencsére a biztonságiak észre vettek és elkapták. Végre vége. - sírtam már megint. – Nem is hiszem el. Visszazárják és valószínű, hogy ő ha nem börtönben akkor diliházban fog meghalni.
– Úgy örülök, hogy sikerült és sajnálom, hogy ezen mindeddig keresztül kellett menned. És örülök annak is, hogy túléltél és, hogy itt lehetsz most a fiamnak. Fel is mehetsz szerintem, várt nagyon.
– Nagyon haragszik rám?
– Nem haragszik.
– Megérteném, ha kioktatna.
– Azt nem mondtam, hogy nem fogja azt tenni.
Felmentem a lépcsőn és csendesen kopogtattam. Nem jött válasz. Óvatosan benyitottam, aludt. Leültem az íróasztalához és onnan néztem őt, figyeltem ahogy lélegzik, nyugodtnak tűnt. Nem akartam felébreszteni, olyan aranyosan aludt és nagyon fáradt lehetett. Az asztala felé fordítottam és felnyitottam a laptopját. Valami elképesztő dolgot láttam meg a képernyőjén. Egy kép volt elöl, rólam. Akkor készülhetett amikor megkezdődött a suli, azelőtt az oszi óra előtt, amelyiken jött Szabi. A folyosón állok Vikiékkel, épp Levi mondhatott valami vicceset mert felé fordulva nevetek. Nagyon tetszik ez a fotó, előnyösen kapott le de eltűnődtem. Mit jelentsen ez? Még nem is ismertük egymást. Visszafordultam az ágya felé és kissé megijedtem, ugyanis csak ült és nézett.
– Szia.
– Szia. Azon gondolkodtál, hogy miért van megnyitva ez a fénykép?
– Is, meg azon is hogy hogy készülhetett ez a kép. Nem is ismertél még és nem is láttuk egymást.
– Te nem láttál. Akarom mondani nem vettél észre. De ahogy megérkeztem a suliba egyből feltűnt egy kör amelyik csengett a jó kedvtől. Amelyik körben megpillantottalak téged. Még soha nem éreztem olyant, hogy nem csak az ágyamba akarnék vinni egy gyönyörű lányt. Meg hát szeretek fotózni. És szeretek tovább is foglalkozni egy-egy jobban sikerült fényképpel.
– Óh, nem vettelek tényleg észre.
– Nem csak ez az egy kép készült. De most nem mutatom meg. Most más dolgunk van. Miért nem ébresztettél fel?
– Mert fáradt vagy és aranyosan aludtál.
Tekintete semmit nem árult el. Csak ült és nézett rám. Egy ráncocska megjelent az arcán és lassan mosolyra húzódott a szája és ölelésre nyitotta karjait.
– Kira gyere ide.
Odamentem és próbáltam gyengéden megölelni.
– Kurvára megijesztettél, aggódtam érted. Azt hittem többé nem látlak és még nem is tudok oda menni hozzád a korházba.
– Tudom. Kiabálj velem, mond amit akarsz kibírom. Nem láttam más lehetőséget. Nem érted tettem, nem miattad míg azt hinnéd. Miattunk tettem, kettőnkért. Meg magamért is, mert amíg ő kint van mellőlem mindenkit elüldözne és veszélyes lehet bárkire. Azért tettem.
– Nem akarok kiabálni. Örülök, hogy nem esett nagyobb bajod, örülök, hogy itt lehetsz velem és örülök, hogy elérted amit szerettél volna. Bátor voltál. Hogy érzed magad? Milyen volt megint találkozni azzal a disznóval?
– Hát majdnem meginogtam, akkor amikor megjelent. És ő meg barátságosan közeledett mintha csak rég nem látott barátok volnánk. És azt hitte, hogy én újra akarom kezdeni, hát én majdnem elhánytam magam. Szerencse, hogy észrevették, hanem nem is tudom, hogy hol lennék...
– De itt vagy. Velem vagy és remélem, hogy velem is maradsz.
– Haza kell mennem vacsorára. Apu majd jön értem.
– Nem úgy te buta. Hanem, hogy a jövőben a barátnőm ként viselkedhetek veled mindenki előtt.
– Jaaa, hát azt hittem az természetes. Szeretlek.
– Szeretsz?
– Igen.
– Mond ki mégegyszer.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek. Furcsa ilyent hallani és még furcsább mondani.
Megpecsételtük egy csókkal ezeket a szavakat és szerintem mindketten kezdtük hinni azt amit eddig lehetetlennek gondoltunk. Ő azt, hogy újra kezdheti, hogy tartozhat valahova, valakihez. Én meg azt, hogy újra szerethetek, hogy bízhatok és van esélyem arra, hogy boldog legyek még férfi közelében. Az Ő közelében. Ő törte meg ezt a meghitt csöndet.
– Elmegyünk a bálba?
– Dehát alig tudsz mozogni. - hitetlenkedtem.
– Fiatal vagyok és erős. Addig összekapom magam, meg amúgy is nem olyan fából faragtak. Van még másfél hét, el akarlak vinni a bálba, táncolni akarok veled, meg akarlak csókolni ott mindenki előtt és ki akarom jelenteni, hogy együtt vagyunk, hogy szálljanak le a csajok rólam és a fiuk meg fejezzék be azt, hogy versenyeznek, hogy ki nyerheti meg a szíved. Mert már el van nyerve az. Elnyertem azt.
– Jól van Szabi, de csak ha úgy érzed magad.
– Oké. Alszunk?
– Hogy tudsz ennyit aludni? Különben is, vacsorára haza kell mennem.
– Óh, akkor csak bújjunk és nézzünk valami filmet. Teljesen mindegy csak lehessek veled.
Szóval összebújtunk és néztünk valami filmet, ami ment a tévében. Nem igen érdekelt minket csak örültünk, hogy együtt lehetünk. Így telt el a délután, majd írt apa, hogy jön értem. Elbúcsúztam Szabiéktól, haza mentünk, vacsoráztunk és elmentem aludni. Hálás voltam, hogy álomra hajthatom a fejem itthon és, hogy együtt tölthettem Szabival a délutánt és, hogy nem haragszik rám és végül jól sült el a dolog.

Lassan a végére érek😁köszönöm, hogy végig követtétek Kira és Szabi történetét és remélem, hogy valakinek tudtam hozzá tenni az életéhez, hogy újra lehet kezdeni és jó újra bízni❤️