Váratlan szerelem

02

Másnap úgy mentem suliba, hogy kedvesebb leszek Szabival és legjobb tudásom szerint segítek neki. Barátkozom vele. Szar a beilleszkedés. Emlékszem kilencedikben mikor még senkit nem ismertem az osztályból. Rossz volt egyedül. Viki volt az első aki kezdett barátkozni velem. És ő hozta a többieket. Így lettünk legjobb barátnők.
A suliba beérve láttam ahogy nagy sereg lány gyűlt egy pár fiú köré. Hitetlenkedve láttam, ahogy Szabi is ott van a menők közt és élvezi ahogy a lányok csorgatják a nyálukat rá. Fejcsóválva haladtam el mellettük. Amikor észrevett mintha utánam akart volna jönni de láthatóan nem akarta eléggé. Bementem a barátaimhoz amíg velük lehetek, legalább beszélgessünk kicsit.
– Sziasztok. Mi a helyzet?
– Semmi. Hol van Szabi?- érdeklődik Laura.
– Kint az udvaron épp körül rajongja Szofi és a ribanc barátnői.
– Ne már. Bencéékkel van?
– Igen. Úgy látszik beilleszkedett a menő csávók közé. De nem bánom. Legalább egy kis időt tölthetek nélküle.
– Értem. Nem nagyon rajongsz érte.
– Hát nem.
– Adj neki egy esélyt.- kapcsolódott bele a beszélgetésbe Viki is.
– Adok. Ma kicsit kedvesebb leszek hozzá. Legalábbis... úgy tervezem.
– Nagyon helyes.
Az első óránk így a tanév elején osztályfőnöki óra volt, hogy az oszi ismertesse az órarendet és buzdítson tanulásra minket.
Becsöngetés után leültem a második padsorba, ahol tegnap is ültünk Szabival. Nagy meglepetésemre egyedül jött be a terembe és nem sokkal csengetés után, tehát nem várta meg új barátait.
– Szia Luna.- köszön rám huncut mosollyal.
– Szia, megtörténhet, hogy a pici agyaddal nem fogtad fel de Kira a nevem.- vágtam vissza azonnal zabosan a heccelésére.
– Ó! Valóban?
– Az volna. A barátaid?
– Ööö, ők még nem indultak be. Én nem késhetek. Megígértem anyukámnak, hogy rendes leszek ebben az iskolában.- váltott komolyra és megvonta a vállát.
– Ó, értem.- hagytam rá a dolgot. Láttam benne valami őszintét és talán tényleg helyes egy kicsit. Ahogy rám nézett beszéd közben jobban szemügyre tudtam venni. Tengerkék színű szem, elaludt, kócos szőke haj, sportos alkat, és a tegnap leírt idegesítően cuki mosoly helye... most szomorú.
– Hogy aludtál?- kérdezte hírtelen. Talán túlságosan sokáig néztem.
– Még tudtam volna. Te?
– Meg kell szoknom még. Új hely.
– Értem.- ennyit tudtam mondani. Rengeteg kérdésem lenne pedig. Hogy miért pont most költöztek? Miért épp ide? És kezdett érdekelni a jelleme, hogy milyen is igazából. De nem olyan könnyű nyitni. És illetlenség is lenne ilyeneket kérdezni.
Bejött az oszi, elkezdte mondandóját. És mondta és mondta az övét. Mi meg hallgattuk. Szabit kétszer oldalba kellett böknöm, hogy nehogy elaludjon. Nem díjazta, de megköszönte.
– Szabi, te maradj bent egy kicsit.- szólt óra végén az oszi. Vajon mit csinálhatott?- töprengtem.
– Kira! Te is kérlek. Nem rabolom sokat az időtöket.
Tehát maradtunk a helyünkön. Mikor kimentek a többiek, akkor elkezdte.
– Nos. Csak szeretnék szólni, hogy úgy döntött az igazgatóság és a tanári kar, hogy tekintettel rá, hogy Szabi hajlamos rossz társaságba keveredni és elmenni rossz irányba az lenne a legjobb ha a csoportos házi feladatokat együtt csinálnátok. Persze csak ha nincs ellenvetésetek. Csak az első félévben. Így biztosabb, hogy nem romlanak az eredményeid- néz Szabira szigorú tekintettel, majd rám is vet egy pillantást. Mit csinálhatott?
– Nekem aztán mindegy. - vonta meg a vállát Szabi megsértődve. Valami nem stimmel.
– Én szívesen segítek, hogy felvegye a ritmust.- Bármi is az meg akarom tudni.
– Helyes. Ennyit akartam, mehettek.
Csendben ballagtunk ki az udvarra. Úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy kérdezzek.
– Szabi, gyere velem.
– Hová?
– Meglátod.- mosolyogtam rá kedvesen.
Elvittem őt a suli háta mögötti kis rozoga kuckóhoz, amit többnyire a cigisek szoktak használni. Én ide szoktam jönni ha gondolkodni akarok egy kicsit vagy ha egyedül akarok lenni.
– Na most ülj le. Veled lógok és veled csinálom a házikat. El kell nekem mondanod, hogy miért jöttél át pont 12.-ben? Mit csináltál?
– Nem kell elmondanom.
– De! Közöm van hozzá.
– Nincs! Egyáltalán nincs semmi közöd!- kiabált rám idegesen.– Figyelj. Te sosem követtél el olyant, amire nem vagy büszke? Amit nem kellett volna megtenni? Biztosan nem, túl tökéletes akarsz te ahhoz lenni.
– Mi az hogy...?- sóhajtott és kicsit megenyhülve folytatta.
– Azért jöttem ide, hogy tudjak új életet kezdeni. Nem akarom, hogy a múltam rányomja a bélyegét a jövőmre és aszerint ítéljetek meg ami történt. Változni akarok és így könnyebb, hogy nem tudtok mindent. Senki sem bízik abban, hogy meg tudok változni. Ilyen ez a világ: egy rossz döntés, egy rossz tett és mindenki arra alapozza az életed. Egy hiba miatt rossz embernek mondhatnak és tönkreteheti a jövődet, az életedet. A felnőttek pedig jönnek, hogy hibázni emberi dolog, meg hogy most kell elkövetni a hibákat és tanulni belőle meg ilyen szarságok. Ez mind hazugság. Akárhányszor hibázol arra mindig emlékezni fognak. És akármit csinálhatsz mellette, mindig a rossz dolgokra fognak fókuszálni. Ez az élet. És kurvára szar! - mondta idegesen. Kicsit megnyugtatja magát, csendesebben és elkeseredve folytatta. – Ne haragúdj. Nem akarlak megrémíteni, csak felbasz az igazságtalanság és, hogy az emberek mennyire nem látnak a dolgok mögé. Nem számít, hogy kinek basszák szét az életét csak mentsék magukat.
Csak hallgattam és hallgattam. Igaza van. Ha elmondaná és tényleg olyan rossz dolgot tett akkor tutira nem lennék a kísérője. Talán jobb is így. De mégis fúrta az oldalam, hogy mi történhetett vele. Nagyon össze van törve bár nem mutatja. Az álca, ahogy játssza a nagyképű macsó srácot és a fal amit maga köré emelt nem engedi látni azt ami fáj neki. Észre sem vettük, hogy már elkezdődött az óra. Késve már nem láttam értelmét bemenni de Szabin láttam, hogy nyomasztja hogy lógunk.
– Figyelj csak. Már úgyis csak 20 perc van az órából. Kimagyarázom én a lógást oké? Most pedig csak beszélgessünk. Amiről akarsz. Ha már a fél évet együtt fogjuk tölteni legalább barátkozzunk össze.- próbáltam barátságosan rámosolyogni.
– Oké, de nem tudom miről beszélgethetnénk.- felállt és lazán zsebre tette a kezét és egyik lábát kuckó oldalának támasztva nekidőlt.
– Meglátjuk. Még egy kérdésem van. Azt mondtad első órán, hogy nem szabad késned, teszem fel lógnod sem. Miért?
– Mert vigyáznom kell a nagaviseletemre. Csak úgy vettek át ha magaviseletből kiváló leszek.
– Óh, értem már. Sajnálom, hogy máris van egy lógásod de tényleg kimagyarázom.
– Nyugi, egy elfér.
Mióta találkoztam vele, most először átérzem a helyzetét. Rossz lehet ezt mind cipelni a vállán. Remélem nem azt csinálta amire gondolok, mert akkor egy életre megutálom őt. De nem hiszem el. Lehet hogy rosszul ítéltem meg és lehet hogy nem olyan mint Bencéék. De az is lehet, hogy még rosszabb. Erre rá kell kérdeznem.
– Szabi, én tényleg leszállok rólad, oké? Senkinek nem mondok semmit de tudnom kell ezt. Ugye nem azért csaptak ki , mert... nos mert az előző sulidban erőszakoskodtál lányokkal?
– Jézusom! Kira, ne félj! Soha nem bántanék egy lányt sem. Szerinted az oszi lányt rakott volna mellém, ha így lenne?
– De nem úgy értem, hogy bántanád, hanem...- könnyek gyűlnek meg a szememben, elfordulok. Soha nem fogok tudni erről a témáról beszélgetni... megrázom a fejem.
– Sosem tettem és sosem fogok olyant tenni egy lánnyal sem amit ő is ne akarna.
– Oké.- ennyit tudok mondani. Némán ülünk tovább.
Szünetben elmentem az osztályfőnökhöz és elmondtam neki, hogy túlságosan bele merültem szünetben az iskola bemutatásába, annyira hogy belefeledkeztünk a tanításba, de biztosítottam arról, hogy Szabinak egyre inkább sikerült hozzá szoknia a helyhez és kezdett beilleszkedni, így igazolta a hiányzásunkat, megígértetve hogy több ilyen nem lesz.
Kövi óra magyar volt és mint mindegyik órán Szabi mellett ülök. Azzal kezdődött el az óra, hogy bemutatkozott a tanárnő neki és ő is. Miután leült megböktem a karját.
– Elintéztem. Igazolták.
– Hogy csináltad?
– Megvan hozzá a tehetségem, és említettem, hogy nagyon jól haladunk.
– Értem. Köszi.
– Nincs mit. Nekem se nézett volna jól ki az a hiányzás.
– Ja, rontotta volna a jó kislány imázsodat.- nézett rám újra azzal a huncut mosolyával.
– Nem mondanám, hogy az vagyok. Megvannak a hibáim.
– Mindenkinek.
És ezzel ráhagyta. Értékelem, hogy nem kérdezősködik.
Óra után kimentünk az udvarra élvezni a jó időt. Pólót és lenge rövidnadrágot viseltem. Nagyon örültem neki, hogy nem farmert húztam.
– Szabi, arra gondoltam, hogy holnap bemutatlak a barátaimnak ha te is benne vagy de felőlem lóghatsz Bencéékkel is, ha inkább azt akarod.
– Örülnék ha megismerhetném őket.- mosolygott ártatlanul nagy bociszemekkel. Istenem, azok a gyönyörű szép bociszemek. Kira, verd ki a fejedből!
– Oké.
Nem tudom mi történik velem. Az eszem azt súgja, hogy tartsam távol magam tőle de másfelől megmozdult bennem valami, valami amit nagyon nagyon rég nem éreztem, az a valami el szeretné nyomni az akaratomat. Pedig tudtam mit akarok. Elvégezni a sulit, egyetemre menni és segíteni az embereken. Ügyvéd szeretnék lenni.
Úgy érzem az életem nemsokára felfordul ha nem akadályozom meg. De meg akarom? Isten tudja ezt csak.
Szünetben zenét hallgattunk és beszélgettünk. Kezdett elég barátságos lenni velem és én is eléggé jól éreztem magam vele. Egymás mellett álltunk és észrevettem, hogy milyen kicsi vagyok mellette. 160 centiméterrel épp csak a válláig értem. Ha a szemébe akarnék nézni a nyakamat szerintem ki kellene törnöm, de szerencsére nem akarok és nem is merek... félek hogy elvesznék a tekintetében. Gyorsan telt a nap. Magyar óra után volt még egy töri, kémia, angol és végül egy tornaóra.
Suli után még meglátogattam a nagynénémet, így később mentem haza. Anya kérdezte, hogy értem jőjjön-e de sétálni akartam. Kellett egy kis szellőztetés a fejemnek. Egy másik úton indultam haza. Kezdett sötétedni. Féltem a sötéttől, de még kb 10 perc és otthon is vagyok. Elmentem egy nagy ház mellett, ami eddig eladó volt. Mostmár nem volt rajta a tábla és bent égett a lámpa. Az emeleten egy nagy üvegfalú szoba van. Az üveg mögött egy sötét alak ült és bámult le rám. Legalább is így éreztem. Szerencsére volt utcai világítás, különben tutira elfutottam volna. Tovább sétáltam. Egyre szaporábban. Egyszer csak valahonnan egy kissé ittas állapotba került srác bukkant fel. Figyelmen kívül hagytam és tovább mentem. Alig telhetett bele 2 percbe, valaki rákulcsolta a kezét az enyémre és elkezdett vezetni engem. Szabi volt az.
– Szabi! Te mit keresel itt?
– Épp megvédelelek. Ne nézz hátra Kira. Nem szeretném agyon verni.
– Ne is. Nem csinált semmit.
– Szerencsére. De akart.
– Te követtél?
– Csak a házunktól. Láttalak az ablakból és késő van már. Gondoltam elkísérlek, hogy biztonságban haza érj.
– Nem kellene, itt lakom nem messze.
– Vigyázni akarok rád.
– De nem kell. Tudok magamra vigyázni.- védekeztem.
– Oké.- elengedte a kezem. Furcsa volt. Meleg keze pont passzolt az enyémbe és a keze helye most furcsán bizsereg.
– De én azért hazakísérlek inkább, ha megengeded.
– Honnan tudod, hogy bántani akart az a srác?
– Épp a kapunn kiléptem, ő utánad kapta a fejét és elindult feléd, láttam és utána mentem. Rászóltam, hogy eszébe se jusson mert te az enyém vagy és ő erre pedig azt mondta hogy azt meglátjuk. Ekkor felhúzott, meglöktem és elesett. Ne aggódj nem történt baja. Sajnálom hogy követtelek, csak biztonságban akarlak tudni.
– Mi az, hogy a tied vagyok? Nem vagyok egy zsák krumpli.
– Tényleg csak ennyi jutott el hozzád? Megragadtad a lényeget, mondhatom!- nevetett fel hitetlenkedve.
– Bocs csak érzékenyen érint, hogy bárki is a tulajdonának tekint egy másik személyt. Kösz, hogy jöttél. Nem is tudom, ha nem jössz...
– Jöttem.- nyugtatott meg.
– Igen. Kösz.
– Látom érzékeny téma ez neked. Mi történt veled Kira?
– Te sem mondod el, hogy te mit csináltál.- néztem rá szomorú tekintettel.
– Ha elmondanám te is elmondanád?
– Nem biztos. A tied más.
– Miért is más?
– Mert... mert azt te tetted amit tettél, én áldozat voltam.
– Értem. Én elmondom ha meghallgatsz. De nem most. Ha eljössz velem egyszer valamikor vacsorázni.
– Na akkor azt sem kell meghallgatnom.
– Miért? Nem olyan nagy dolog, egy pizza és egy kis lelkizés. Nem lenne olyan rossz.
– Figyelj! Attól, hogy te vagy az új srác és a legtöbb lány ideálja ne gondold azt, hogy mindenkit megkaphatsz.
– Én ezt egy szóval sem mondtam. Csak egy vacsira hívtalak el.- vonta meg a vállát hanyagul.
– A válaszom nem.
– Még.
– Meglátjuk, de tovább nem szükséges jönnöd. A sarkon túl lakom.
– A kaputokig kísérlek. Túlságosan csinos vagy, nehogy valakit még elbűvőlj. - ahogy ezt elmondta egyből elpirultam. Szép volt Kira! Nem az eseted, mi?
– Ó, oké. Köszi, mindent.
– Ugyan már. Jól esett sétálni veled. Egyébként szerinted a legtöbb lány ideáljának megfelelnék?- kacsintott rám.
– Nem, szerintem nem, de amit látok az az hogy olvadnak körülötted a csajok, csakhogy én nem olyan lány vagyok.- kaptam el szégyenlősen a pillantásomat mert épp foglyul akart ejteni a most boldog szemeivel. Komolyan, nevet a szemeivel.
– Tudom hogy más vagy Kira. Épp ez a vonzó benned, hogy nem vagy olyan mint mindenki.- próbálta elkapni a tekintetem de szerencsére odaértünk a házunkhoz.
– Öhm, köszi. Itt lakom, akkor találkozunk holnap.
– Igen, szia Kira.
Visszafordult én meg bementem a házba, a pillangóimmal akik repkedtek örömükben a gyomromban. Érdekes. Eddig a létezésükről sem tudtam.
– Szia. Hazaértem.- köszöntem anyának.
– Szia Kira. Késő van már. Hol voltál eddig?
– Hát ugye átmentem a suliból Krisztináékhoz. Egyet beszélgettünk. Azt mondta Gabi néni, hogy pusziljalak meg helyette.- adtam egy puszit az arcára.
– Jól vannak?
– Igen. De én most lefekszem mert fáradt vagyok. Jó éjt.
Lefeküdtem de csak forgolódtam. Szabi szavai csengtek a fülemben. Olyan törődő velem, néha meg próbál rosszfiús lenni, ami nem igaz, hogy nem jön be csak nem értem. Lassan bele sétálok a csapdájába. De nem tudom, hogy abból mi jó származna. Láthatóan kedvel, és vigyázni akar rám, nagyon helyes de én úgy vagyok elbaszva ahogy vagyok. Egy érzelmi roncs vagyok, bár nem mutatom. Azt hajtogatom, hogy túltettem magam rajta de nem. Ez nem igaz. Néha halványul az emlék, van hogy bele is feledkezem, de az éjszakák, az álmok és amikor egyedül vagyok... mintha újra ott lennék. Megiszom a jégeremet egy szórakozóhelyen, amit az akkori barátom, Huni hozott nekem. Túlságosan hamar érzem hogy kiüt mint máskor. Forog az egész világ, hányingerem van. Valaki megtart hogy ne dőljek el és kifelé vezet. Egy percre visszatér a szemem világa és látom hogy Huni az. Megnyugodtam. Lefektet a kocsiba és elindul. Dehát ivott ő is. Ő kérte az enyémet is. Megjelenik anyukám is aki kezdi simogatni az arcom és átölel. Hogy került ő ide? Én kezdek álomba merülni. Másnap furcsa érzésem van, nem vagyok másnapos de nagyon fáj a fejem. Egy idegen szobában nyitom ki a szemem. Dél körül járhat az idő. Fel akarok kelni de nem tudok, a karjaim az ágyhoz vannak kötözve, megrémülök. Imádkozom, hogy ez csak egy rossz vicc legyen Huni részéről. De nem az. Kiabálni kezdek. Bejönnek, ő és egy idegen férfi. Kérem hogy engedjenek el. Nem teszik. Mit akarhatnak most tőlem? Meg is kérdeztem. Elmondták hogy ők szeretnék így velem csinálni, mindketten, egyszerre. És hogy kábítószer hatása alatt állok még úgyhogy amúgy sem tudnék ellenállni. Sikítani kezdtem ahogy csak tudtam, ezért az az idegen férfi beragasztotta a számat. Sírni kezdtem. Huni odajött mellém és vággyal telt szemekkel kért hogy engedjem... hogy hagyjam magam mert hamarabb szabadulok. Én nem akartam. Legszívesebben szembe köptem volna azt a disznót. Bíztam benne. Ekkor szerencsére szirénákat hallottam a ház előtt és ahogy kiabálja egy rendőr hang hogy felemelt kezekkel menjenek ki. Fellélegeztem. Megmentenek. Ez mind meg sem történt. Nem mentek ki. Másodpercekkel később a rendőrök rontottak be. Elfogták őket, engem pedig eloldoztak. Még mindig sírok. Nem bírom abba hagyni, olyan sokk ért hogy azt nem lehet szavakkal elmondani. Csak anyukámat akarom, meg kellene ölelnie, odajön egy mentős és nyugtatni kezd, hogy meg tudjon vizsgálni. Haza akarok menni. Nem bírom tovább és elájulok. A kórházban tértem magamhoz, ott volt velem anya és apa.
Letartóztatták őket emberrablás és szexuális erőszak vádjával. Hogyan találtak rám? Viki szólt anyunak hogy este eltűntem, nem szoktam szó nélkül lelépni és Huni anyukájától megtudták hogy ott sem vagyunk. Bemérték a telefonom jeleit és úgy. Isten áldja a csúcstechnológiát, hogy még azon az eldugott erdős részen is volt térerő és megtaláltak.
Vissza rázom magam a jelenbe. Elmúlt, Kira nyugodj meg. Vége és szerencsére nem történt meg. A tudat hogy vannak akik nem mondhatják magukat ennyire „szerencsésnek" felidegesített. Már megint sírok. A francba! Semmi nem segít. Az a 2 évig tartó pszichológushoz járás, a terápiák, a nyugtatók. Semmi. El vagyok baszva, nem akarom magammal rántani Szabit is ezzel a szarsággal. Csak a barátaim és a családom tudja a történetemet. Na meg a bíróságon lévők mikor vallanom kellett ellenük, hogy megkapják a büntetésüket. 2 év letöltendő börtönbüntetést kaptak és a biztosítójuk fizetett némi fájdalomdíjat, hogy ezt el kellett szenvednem, de ez mind kevés büntetés. Az életemre rányomta a bélyegét a tettük. Már szabadok de kaptam távolságtartásit így nem jöhetnek a közelembe.
– Tényleg ennyi, ne kattogj már ezen Kira!- szólt rám a kis hangocska a fejemben.
Észre sem vettem, hogy mennyire elgondolkodtam. Már 1 óra is elmúlt és tényleg ki vagyok merülve. Betettem a fülesem és zenét raktam. Csak így tudok elaludni most. Lassan halkulni kezd a zene én meg álomba szenderedem. Nem alszom túl jól. Nem is lep meg. Akárhányszor újra élem rosszul alszom. Csak forgolódok és ha lehunyom a szemem akkor jönnek elő az emlékek. Az az idegen férfi. A hely. A kötelek. Huni. Szerettem és bíztam benne. Ő volt az első fiú nekem. Neki adtam magam és ő meg ezt tette. Valamikor csak leragad a szemem és mélyalvásba zuhanok.