poems from a stranger / versek egy idegentől

1001szer is

Ha elmondhatnám, mi bántja
Egy fényéve lelkemet,
S néma szavaimból megértenék
Minden keserves tettemet...
Ajkamra olyan könnyedén kiülne,
Arcomról tisztán leolvasható lenne,
Ezeregy mese és ezeregy rege...

Lelkem összes sarkában bújdosik:
Valami; részegségem elstartolása óta,
Keresem, a térképet mely
Az apró-nagy sarkokhoz elvezet...
Találtam ezidáig óriási semmiket,
Asszem talán vakon keresem a jeleket...

Ébressz fel vakságomból, ha már
Éjfélt üt az a rozoga óra,
Meguntam, hogy várjak a csergő,
Üres-szóra, szükségem van az
Igazira, a jóra, a hús-vérre,
Hajolj közelebb, szemfedőmet szakítsd le!

S ha már elfogyna az órából:
A finom homokszemcse...
Megtorpanhatnánk egy felesre,
Ezeregy szóra; tudod, nálam mindig van
Gyufa; égesd szénné vele sebeid,
Varázsold hamuvá mély hegeid.

Amikor végre elhallgat a világ,
Maradj velem, maradj csöndben,
Megszólaltatom neked szívem dallamát.
Hadd járja át testednek összes,
Kiszáradt, piszkosan tiszta barázdáját.
Akkor majd szabaddá teszem lelkem ritmusát.

S majd, mikor csak a szürke,
Fátyolos füst nyújtja kezét...
Add nekem ismét lelked melegét.
Osztozzunk ketten egy szálon:
Bánaton, szomorúságon, megértésen,
Csak egyen ne: sajnálaton!...

Mert én nem sajnálom:
Az elvesztegetettnek tűnő időnket.
Nem sajnálom a kába estéket,
A könnyáztatta reggeleket.
Nem sajnálom az elköltött pénzemet,
Sem az eldobott perceket.

Sajnálhatnám magamat,
Hibáztathatnám anyámat,
És okolhatnám apámat...
De feleslegesek itt a nagy szavak,
Örülök, hogy legalább érzek dolgokat...
Mert ha most csak TÚL is élek,
De legalább érzem, hogy ÉLEK!