A sötétség átka I. : Az angyalok otthona

Prológus

-Jace, vissza kell hoznunk őt! – mondta ingerülten Isabelle, miközben próbálta felvenni, a pár lépéssel előtte járó férfival, a tempót – Te is tudod, hogy nincs biztonságban, azonnal érte kell küldeni valakit. – szögezte le, mielőtt a férfi elkezdhette volna magyarázni, hogy semmi veszély nem fenyegeti a lányt.

Isabelle nemrég nézte át az Intézet adatbázisát, és nem igazán tetszett neki, amit látott. A városban irdatlan nagy erősségű démonaktivitást észleltek több ponton is, valamint 6 fiatal is eltűnt. A legjobban az aggasztotta, hogy valószínűleg egy közülük árnyvadász volt. A gyermek szerencsére, az információk szerint egy fiú volt, így a nőt nem ijesztette meg különösebben.

Jace megfordult és mélyen belenézett Isabelle szemébe. Látta a nő szemeiben a félelmet, amit élete során neki is jó párszor sikerült megtapasztalnia. Vett egy mély levegőt, hogy szóra bírja magát.

-Tudom – mondta – amint tudok, küldök egy vadászt érte. – felelte majd sietősen elindult a dolgára.

Isabelle a szemét forgatta. Ezt utálta legjobban a férfiban, annyira el tudta nyomni az érzéseit, hogy már másokat sértett meg vele, most pillanatnyilag őt. De persze nem hagyhatta ezt annyiban, a saját lányáról volt szó.

-Hamarosan küldesz érte egy vadászt? – háborodott fel – Ő a lányom és kitudja, mekkora veszélyben van. Most azonnal érte kell menni – jelentett ki, s elkapta Jace karját, hogy a férfi ne rohanhasson el mellőle.

Jace sóhajtott egyet, majd megint a nő felé fordult.

-Rendben akkor azonnal elküldöm érte Adamet – mondta higgadtan. Barna szemeivel kérdőn nézett Isabelle-re.

-Mi? Nem! – felelt a nő – én megyek el érte – mutatott magára már-már remegve.

Jace megrázta a fejét.

-Szó sem lehet róla, rád itt van szükség. Adam keresi meg – mondta, majd otthagyta Isabelle-t a gondolataival együtt.

A nő úgy érezte magát mintha pofon vágták volna. Már megint ezt csinálta Jace. A férfi bár jó vezetőnek minősült, olyan makacs volt, hogy túltett még egy szamáron is. Eléggé rosszul esett neki, hogy Jace ilyen rideg, de tudta, igaza volt. Ő nem mehetett el az Intézetből, főleg most nem. Hiszen ki más nyomozna az elveszett gyerekek ügyében? Clary és Simon Barcelonába mentek. Emma és Julian pedig az egyik küldetést végezték el a másik után. Valamint a Los Angeles-i Intézet volt az ő hatáskörük.

Isabelle a homlokát ráncolva sóhajtott fel.

Bármennyire is szerette volna saját kezűleg megtalálni a lányát, nem tehette. Nem hagyhatta cserben a munkáját, a barátait, a családját. Mindenképp meg kellett bíznia Jace-ben és Adam-ben.

*

Adam az edzőteremben gyakorolta a késdobálást, amikor a háta mögött kinyílt az ajtó.

Nem volt ritka, hogy edzés közben zavarják. A fiú szinte minden szabad percét mostanában a teremben töltötte, s hol az ugrásait tökéletesítette, hol a harcművészetét finomította.

A szülei is elfoglaltak voltak, és őt is lekötötte az edzés, nem engedte, hogy másra fókuszáljon.

Jace állt az ajtóban és tekintetével figyelmesen követte a fiú minden egyes mozdulatát.

Adam eldobta az utolsó tőrt is, ami még a kezében volt, majd a vállára dobott egy törülközőt, hogy letörölje az izzadtságot magáról.

Már nem talált több káromkodást, amit használhatott volna az edzőkésekre. Ebben a harcmodorban volt a leggyengébb. A késdobálás olyan volt számára, mint amikor valaki lottózni megy, vagy nyer vagy nem, vagy eltalálja a célt, vagy egy újabb lyukat üt a falba.