Túl sok véletlen

4. Fejezet

Iza

                 Napjainkban (8 évvel később)

„Bregenz. Hogy én mennyire szeretem ezt a várost!"

   Bregenz Ausztria legnyugatibb részén Vorarlberg tartományban fekszik. Soprontól, a szülővárosomtól körülbelül tizenegy óra autóútra, de nem bánom. Az igazat megvallva az sem érdekelne, ha még messzebb lennék a szüleimtől. 

Pont a 17. Születésnapom óta élek itt. Sosem fogom elfelejteni azt a bizonyos februári hetet, amikor azt hittem teljesen tönkrement az életem. 

A drogos, szemétláda barátom lelépett, a szüleim kitagadtak, a legjobb barátnőm pedig felszívódott. 

De ez már a múlt. Igyekszem nem gondolni másra csak a jelenre és a jövőre, azonban ez nem mindig olyan egyszerű. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen városban, mint Bregenz fogom megtalálni a lelki békémet. Amióta ideköltöztem nem tudok betelni a csodaszép hegyekkel, a város melletti gyönyörű tóval, a tiszta és friss levegővel. Egyszerűen imádtam a kedves, segítőkész emberekkel teli várost. Különösen most, télen volt igazán szép, amikor mindenhonnan a csillogó havas táj nézett vissza. A város körül tele volt a környék síparadicsomokkal, meseszép hotelekkel és éttermekkel.

   November vége van, már érezni az ünnepi hangulatot a kirakatokon, és a karácsonyi vásárhoz is épülnek már a kis bódék melyekben különböző finomságokat lehet kapni.

   Ahogy elhaladtam a belvárosban egy ruhásbolt kirakata mellett megálltam és csak bámultam azt a gyönyörű élénk pink női meleg síoverált.

Mintha minden megállt volna körülöttem. Nem éreztem a percek suhanását, az sem zavart, hogy jéghideg szél fújt, nem hallottam a város zaját. Csak ámulattal néztem a pink színű ruhára, majd a hideg könnycseppemet éreztem, ahogy legördül végig a bőrömön és megéreztem a könny sós ízét.

"Via imádná ezt az overállt, a pink volt a kedvenc színe."

  Tizenhat évesek voltunk, hogy nyoma veszett szilveszter éjszaka. Azon a bizonyos éjjelen, amikor minden tönkrement. Néha azt kívánom, bár megállt volna ott az idő. Ahogy éjfélt ütött az óra, mintha egy átok sújtott volna ránk. A rengeteg keresés, nyomozás ellenére azóta sem tudunk róla semmit, sem én sem a családja. Bár a saját családommal semmilyen kapcsolatot nem ápolok, Via testvérével, Leventével időközönként még beszélek, abban reménykedve, hogy a barátnőm egyszer felbukkan még otthon. A rendőrség sem keresi már tovább, hiszen nyolc évvel ezelőtt történt.

Nem tudom, hol lehet a legjobb barátnőm, nem tudom kivel, nem tudom, hogy hogyan történt, és azt sem tudom, hogy él-e még, de nem adhattam fel. Nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rá. Tudat alatt mindig hittem benne hogy látom még őt valaha és igyekeztem elhinni, hogy ez nem velünk, vele történik, hanem csak egy rossz álomba csöppentünk.

   A gondolataimból egy szőke hajú, hatalmas kék szemű cserfes hangú kislány ébresztett fel, aki hozzám beszélt magyarul.

– Anyaaa! Megyünk mááj? Nagyon fáázom, hideg van!  – elmosolyodom a pösze kiejtésén és igyekszem összeszedni magam, hogy a lányom, Lili ne lássa a könnyeim nyomát.

– Na, futás! Ki ér oda hamarabb az autóhoz? – kacsintottam rá mosolyogva és kézen fogva elkezdtünk az autó irányába szaladni.