Két oldalról

6.

Reggel, ahogy felkelek, eszembe jutnak a tegnap történtek. Kínosan érzem magam, de egyben mégis bűntudatom van. Nem tudok mit tenni. Rámásztam a tanáromra. Mondjunk az sem lett volna jobb, ha később csinálok ilyesmit. Sőt az lett volna a legjobb, ha nem történt volna így. Most vajon mit gondolhat? Biztos azt hiszi, hogy egy könnyű verű nőcske vagyok. De nem baj, ez ellen már nem tudok mit tenni. Elmondom neki az igazságot. Onnantól rá hagyom, hogy hisz-e nekem, vagy megsem.

Gyorsan a fiókhoz hajolok, majd kihuzom, kiveszek egy kis tasakot, amikben gyogyszerek vannak, és beveszek egyet. Mindig csak ez a gyógyszerezes. De ha ez kell, akkor ezt fogom tenni.

Bementem a fürdőbe, majd lezuhanyoztam, ezután pedig felöltöztem. Nem vettem fel semmi extrát, csak a szokásos fekete kombót. Egy kis rúzst is tettem a számra, na meg egy kis szempilla spiral a szememre, és kész is volnánk. Sosem szerettem magam nagyon kisminkelni, számomra így sokkal kényelmesebb. És amúgy sincs szükségem sok sminkre, nélkülük is elég szép arcom van. Semmi bőrhiba, se pattanások se semmi más. Talán egy kicsit egoistának tűnök, de végülis ez az igazság. Szép vagyok.
Miután elkészültem, kimentem a konyhába, majd készítettem magamnak reggelit, amit meg is ettem, ezután pedig elindultam a suliba.

_______________________

Kicsit félve léptem be az osztályba, de leküzdöttem ezt a félelmet, és ezután határozott lépteket tettem a padom felé, majd helyet fogalaltam. Nem tudom, hogy fogom elmondani neki, de megteszem, csak találjam meg a megfelelő alkalmat. Nem az egész osztály előtt fogom kikürtőlni, hogy miért viselkedtem úgy tegnap, úgy, ahogy.
Csak úgy két szemközt. Ha elhiszi, elhiszi, ha nem, nem hiszi. Ez ellen már nem tudok mit tenni. Nem kellett volna ott maradnom nála, és nem történik semmi. Csak nehogy letegezzem az osztály előtt. Erre kell ügyelnem. Nem szeretnék pletykát.

Rá nézek az óra rendemre. Szuper. Első óra matek. Ennél nem is lehet rosszabb. A mateket sem értem, és Lev– akarom mondani Levi tanárurral sincs semmi kedvem most találkozni. Gondolkodnom kell.
De ha itt van az nem nagyon fog segíteni.
Becsengettek. Szuper. Itt a halál. Szép életem volt, igaz csak az egyik resze, de jól van az úgy. Majd szerveznek nekem egy szép temetést és minden szuper lesz. Na de készüljünk fel a halálra.

Az ajtó kinyitódik, és Levi tanár úr lép be rajta. Ma is ugyan olyan, mint mindig.
Unott arcú, és fekete zakót hord, hozzá illő fekte nadrággal, és cipővel. Milyen változatos színek, biztos sokat kereste, hogy mit vegyen fel.

- Jó reggelt! – köszönt minket unott arcal, amit mi is viszonzunk, majd a tanári asztal elé setál, amire felül és úgy bamul minket. Rám pillant egy pillanatra, de, ahogy rám nezett, rögtön el is néz rólam. Nagyon megutálhatott.

- Ma csapatban fogtok dolgozni. – szólal meg miután mindenkit vegig vizslatott. - Azért lesztek csapatban, hogy segítsetek egymasnak. Minden csapatba kerül legalabb 1 olyan diák, aki érti a leckét. Öten lesztek egy csapatben, és öt csapat lesz, mivel nem hiszem, hogy lenne annyi ember, aki érti a leckét, hogy több  csapatnak jutson valaki aki magyaráz. – folytatja tovább. Ez tuti azert van, mert nem akar velem ő maga foglalkozni, de segíteni akar a matekben. Na szuper. Legalább nem kell még beszélnem vele. Megis csak túl elém én. Remélem.

- És ha senki nem érti? – szólal meg az egyik diák.

- Nincs olyan, hogy senki nem érti. Viszont ha nagyon érdekel, hogy hányan értik, akkor szívesen iratok egy röpdolgozatot. – kezd bele - Jegyre. – felyezi be, amit elkezdett. Eléggé morcos ma. Majd lenyugszik. Remélem...

- Nem, nem szükséges. Tuti van egy pár, aki érti. – mondja a fiú, és a továbbiakban inkább meg sem szólal. Fél a röpdogától, ahogy én is.

Ezután csapatokba rendeződtünk, és minden csapat kapott egy feladatlapot, amit meg kellett oldani. Az a diák, aki érti a leckét magyaráz, majd, aki úgy érzi, hogy megertette, megoldja azt afeladatot, amelyiknél tartunk. Nem is olyan bonyolult.
A feladatokról pedig inkább nem beszélek.
Kurva nehezek. Legalább is nekem.

Később vége az órának, beadtuk a feladatlapokat, és mindenki ment amerre látott, csak en maradtam az osztályban, ne meg a tanár úr. Fogom a bátorságot, és elindulok fele.

- Beszélni szeretnék. – kezdek bele, de mint aki meg sem hallot, rám se néz, csak a papírjait olvasgatja.

- Figyelj, szeretnék beszélni a tegnap történtekről. – nézek rá, de még mindig nem figyel rám. Majd fel áll a helyéről, és rám néz.

- Keress más tanárt, engem meg hagyj békén a hülyeségeiddel. – mondja majd kimegy a teremből. Itt hagyott. Még csak meg sem hallgatott. Értem én, hogy nem akar velem beszélni, de azért legalább meghallgathatott volna, neki még csak meg se kellett volna szólalni, csak meghallgatni, amit mondok.
Ezzel most elszomorított. De nem baj, majd később újra próbálkozok. – ezzel a gondolattal elhagytam a termet, és a folyosón kezdtem el sétálni.

Levi szemszöge:

Nem értem miért kell engem már megint a hülyeségeivel zaklatnia. Elegem van már abból, hogy a lányok nem akarnak rólam leszállni. De még ő sem, pedig a tegnapi után nyugodtan békén hagyhatna, ő akarta, hogy kidobjam, nem én.

Bementem a tanáriba, ahol ott ült a többi tanár is, néhányan kávéjukat kortyolgattak, és nehanyan az órájukra készültek. Nekem most egy tea esne jól.

Ami szemszöge:

Vége az összes órának, és meg mindig nem sikerült vele beszélnem. Félek, hogy ma már nem is fog sikerülni. De ki tudja? Lehet, hogy ma még sikerrel járok, és elmondom neki, amit szeretnék, aztán meg azt kezd vele, amit csak akar.

Éppen az iskola kapuján sétálok ki, amikor eszreveszem, hogy a tanár úr épp a kocsija felé tart. Gyorsan oda sietek, és megragadom az egyik karját, ő pedig hatra néz rám.

- Hallgass meg, kérlek. – mondom neki, és kérően nézek rá, és a karját a kezemben tartom, hogy ne menjen tovább.

- Engedj el! Nem mondtam még el elégszer, hogy hagyj békén? – nézz rám unottan, és a karját kihúzza a kezeim közül. - Inkább menj haza. – mondja majd tovább halad a kocsijához.

- Csak annyit akartam mondani, hogy nem önszántambol tettem azokat az éjjel. – kezdek bele, de a férfi csak tovább megy, hátra se néz. Nagy levegőt veszek, és felkészülök arra, hogy elmondjam neki.

- Nekem... személyiségzavarom van... – mondom neki olyan hangon, hogy csak ő hallja, és szerencsére nem volt senki más a közelben. Remélem... .

A férfi megáll, és felém fordul.

- És ezt el is kéne hinnem? – kérdi tőlem, továbbra is unott arccal.

- Ez az igazság.

- Holnap a papírokat az asztalomra. – mondja, beül a kocsijába, majd elhajt.