Egymillió fontos bébik | ✓

4.3 Újra belerázódni a ritmusba

London, Landon Építési Nagyvállalat, november közepe

– Mr. Landon, itt van a repülőjegye, és átküldtem minden információt a szállodával kapcsolatban – helyezte Mrs. Plummer a papírt az asztalára. Aznap méregzöld kosztümöt viselt, színben passzoló szemüvegkerettel. Zaklatottnak tűnt a hangja, mintha Leyton keresetlen megjegyzést tett volna rá, pedig egész délelőtt hozzá sem szólt, mert aznap az ötödik, a héten pedig legalább a negyvenedik tervet nyálazta át, és már kezdett összekavarodni a fejében, hogy kinek milyen megjegyzést vagy kifogást tett rá.

– Köszönöm, Mrs. Plummer, de nem kellett volna kinyomtatnia, e-mailben is megfelelt volna – pillantott rá sebtében, és titkárnője tényleg borongós arccal állt az íróasztala mellett. Leyton ép ésszel fel nem bírta fogni, mivel vívta ki a nő rosszallását, amikor kizárólag szakmai dolgokról beszéltek. – Mikor indulunk?

– A repülő ötkor indul, mint ahogy az a jegyen is szerepel – válaszolta Mrs. Plummer szárazon. – Az egyik üzletkötőnk kíséri majd.

– Remek.

– Egy kávét esetleg, Mr. Landon?

– Egy pohár víz elég lesz.

– Ahogy óhajtja – válaszolta a hölgy, mintha még ezt is sértésként fogta volna fel, majd magára hagyta Leytont a nevetségesen óriási irodában.

Ő felpattant a székből, hogy kinyújtóztassa a lábait, és kiszellőztesse a fejét, majd az ablakokhoz sétált. Két hete dolgozott itt, de még nem bírta megszokni az óriási teret. Cooperék olyan kicsi „irodát" adtak neki és Steve-nek, hogy csak két íróasztal fért el benne. Egymással szembe fordították őket, a képernyőik is alig fértek el rajta, és Steve rendszeresen szentségelt, mert a széket sem lehetett kihúzni rendesen, hogy ne ütközzön a falnak. Mr. Cooper bevallotta, hogy valaha az idősebbik fiuké volt a szoba, az íróasztalok is a gyerekekről hagyományozódtak Leytonékra. Nyáron dögletesen meleg volt, télen meg sötét. Szerencsére a következő évre már egy irodaépületben béreltek termet.

Most nosztalgiával gondolt vissza azokra az időkre, az elején milyen nehézkesen ment a közös munka. Steve rendszeresen lábon rúgta a kis hely miatt, majd "bocs főnök!" felkiáltással tette még kínosabbá a szituációt. Leyton csak azért nem sajnáltatta magát állandóan a drasztikus karrierbeli visszalépés miatt, mert azért sajnáltatta magát folyton, hogy öt órát sikerült aludnia négy részletben az újszülött Katie és a betegesen féltékeny Spike miatt.

Most akkora irodája volt, amiben nyolcadmagával kényelmesen elfért volna, és még egy táncparkettnek is marad hely, de Horace-ra jellemző volt ez a felfújt pozőrködés, hogy robosztus asztallal, másfél méter magas irodaszékkel, óriás képernyőkkel is azt a hatást erősítse, milyen fontos ember ő valójában. Az óriási irodát csak néhány üvegvitrin gazdagította, bennük a LÉN impozáns látványtervével. Hallgatólagosan mindenki rühellte, ha makettet is kellett készíteni a projektekről, mert babrás és időigényes volt. Csak a vevő kedvéért készültek, de Leyton szerette a valóságban is manifesztálódva látni, ami addig csak a gépben létezett. Neki a terv elkészültével véget ért a folyamat, a kivitelezésben elvétve vett részt, a végső bejáráson még ritkábban, ezért sokszor a kész épületet évekkel később látta teljes valójában. Bár lehet hiúságnak nevezni, ha olyan városban járt, ahol tervezett valamit, és ideje is engedte, felkereste az építményt.

Horace irodájában bemutatott látványtervek közül viszont csak kevéshez volt köze. Őszintén meglepte, hogy az Ambrózia Hotel-komplexum, az utolsó befejezett projektje, a LÉN-nél is kiállításra került.

Lepillantott az órájára. Ideje volt indulnia a következő találkozóra, ahol remélhetőleg meg tudja győzni a francia szállodalánc üzletkötőjét, hogy őket bízza meg a birminghami terjeszkedésük tervével. Egyik félelme szerencsére alaptalannak bizonyult, bár parkolópályára helyezte a nyelvtudását, meglepően könnyedén jöttek neki vissza a kifejezések, csak az első néhány mondat döcögött.